14.-15. Fejezet

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

 

Fordította: Szilvi

 

Wonick mosolygott, és Rachel kezét fogta, aki ujjongó energiával telve ugrált mellette egyik lábáról a másikra. Egyszerűen gyönyörű volt. És annyira értékes volt számára. Az összes jövőbeli forgatókönyv közül, amely a képzeletében kavargott, mióta megszerezte szabadságát Akseltől, Wonick a szerelem megtalálását tartotta a legkevésbé valószínűnek.

És mégis szerette Rachelt. Mindazt érezte iránta, amit az apja arcán látott tükröződni minden alkalommal, amikor Wonick anyjára mosolygott.

Szép arcát az ég felé fordítva, Rachel figyelte, ahogy a Tangata áthatol a légkörön.

– Hűha – zihált fel, amikor elkapta a hatalmas hadihajó elegáns, fekete külsejét. – Ehhez képest a gathendi hadihajó úgy néz ki, mint valami, amit ez itt kiszart.

Wonick és az őket kísérő kiborgok felnevettek.

A Tangata volt az egyik legnagyobb teljesítményük. A kiborgoknak évekbe telt megtervezni és megépíteni. Csak egyetlen másik ilyen hajó létezett, elrejtve arra az esetre, ha a kiborgoknak valaha is el kellene hagyniuk új otthonukat.

– Ti építettétek? – kérdezte Rachel, amikor a hatalmas hajó közeledett.

– Igen. – Az árnyékban álltak a sűrű erdő szélén, amely körülvette az egyetlen akkora tisztást, amely elég nagy volt egy ekkora hajó befogadására.

– Ez gyönyörű. És olyan csendes! – kiáltott fel, ahogy a hajó egyre közelebb ért.

Wonick bólintott. Ha eléggé figyelt, a kibernetikus implantátumai érzékelték a hajtóművek zúgását. De a módosítás előtt nem vette volna észre.

Rachel a homlokát ráncolta. – Nem látok rakétákat. – Úgy látszik, a földi űrhajók annyira primitívek voltak, hogy folyékony üzemanyagra hagyatkoztak, hogy elinduljanak a Föld felszínéről. Néhány rakéta, mesélte Rachel neki, olyan forróságot gerjesztett, és olyan nagy zajt csapott, hogy hatalmas víztározókat kellett építeni alattuk, hogy csökkentsék a hőt és tompítsák a kilövések során keletkező hangrezgéseket.

– Mi nem használunk rakétákat.

– Akkor hogyan szállnak le és fel a hajóitok?

– Manipulálják a bolygó természetes mágneses és gravitációs mezőit.

– Nem tudom, hogy ez mit jelent, de zseniálisan hangzik.

Wonick elvigyorodott.

A Tangata leszállása által keltett egyetlen széllökést a kolosszális építmény körül terelődő természetes légörvény okozta. Wonick nem tudta megmondani, hogy Rachel lófarka a széltől vagy attól pattogott és ugrált, hogy képtelen volt mozdulatlanul állni. A barátaival való közelgő találkozás miatti izgatottsága kézzelfogható és örömteli volt.

Szerette boldognak látni a lányt.

A hajó aljából leszálló-platformok nyúltak ki, és a fűbe süllyedtek. Még mielőtt a hajtóművek leálltak volna, az egyik kisebb raktér ajtaja kinyílt.

A nő barátai biztos ugyanannyira várják már az újbóli találkozást, mint Rachel.

Egy rámpa ereszkedett le a földre.

Amikor Rachel előreugrott volna, Wonick elkapta a kezét, és visszatartotta.

– Hadd jöjjenek ők hozzád. Nem akarom, hogy megégessen a nap!

Wonick azt gyanította, ha csak rá hatott volna a napfény, akkor is kirohant volna oda. De a Halhatatlan Őrző barátnője, Simone is szenvedne, ha a napfényes tisztáson gyülekeznének.

Rachel türelmetlenséget sugározva továbbra is ide-oda toporgott, és a férfi kezét szorongatta.

Egy kisebb csoport jelent meg a rámpa tetején. Hat férfi. Két nőstény.

Rachel azonnal elengedte Wonick kezét, és a karjaival hadonászva, elkezdett fel-le ugrálni.

Amint a két nőstény meglátta őt, futásnak eredtek a rámpán.

A Halhatatlan Őrző olyan gyorsan futott, hogy úgy tűnt, eltűnik.

– Drek, de gyors! – motyogta Nebet.

Simone olyan erővel csapódott Rachelbe, hogy mindketten néhány lépést hátratántorodtak, és majdnem a földre zuhantak. Mindketten a könnyek és a nevetés kedves keverékében törtek ki, miközben szorosan ölelték egymást.

Simone annyira hasonlított Rachelre, hogy akár testvéreknek is nézhetnék őket, leszámítva, hogy Simone egy kicsit magasabb volt. Mindkét nőnek hosszú, sötét haja és barna szeme volt, amely borostyánszínben ragyogott az érzelmektől. Mindketten ugyanolyan karcsú, mégis izmos testalkatúak voltak. Még egyszerre is beszéltek, megszakítva és befejezve egymás mondatait. De Simone szavaiból Rachel elmondása szerint francia akcentus hangzott, míg Rachelé brit volt.

A másik nőstény is megérkezett, nehezen lélegzett a rövid sprintjétől a rámpán és a réten keresztül. Rachel és Simone ölelésbe vonta. Ők hárman olyan szorosan összesimultak, hogy csoda, hogy a halhatatlanok nem fojtották meg a harmadikat. Liz volt az a tehetséges, aki sokat szenvedett, miután elfogták a gathendiek. Körülbelül akkora volt, mint Rachel, de sokkal törékenyebbnek látszott, mint a másik kettő, a végtagjai szinte csontvázszerűek voltak. Látható bőrét nem csúfították sebek vagy hegek. Wonick azonban túlságosan sápadtnak tartotta.

Janwar és csapata követték a nőket.

A Tangata fedélzetén mindenki ugyanolyan keresett... vagy nem kívánt... volt, mint a kiborgok, akik a hajót építették számukra, ami hozzájárult a közöttük és a Wonick és testvérei között kialakult kötelék, valamint az egymásba vetett bizalom megszilárdulásához. Janwar és unokatestvére, Krigara fejére jelentős vérdíjat tűztek ki, amelyet Astennuh kancellár rótt ki rájuk, amiért igyekeztek tisztára mosni a szüleik nevét, miután Astennuh terroristáknak nyilvánította és megölette őket... és mert segítettek a kiborgok lázadásában.

A rakessiai testvérek, Srok’a és Kova követték. Srok’a arcán és testén láthatóak voltak a hagyományos jegyek, amelyekkel szinte minden rakessiai született. Kován azonban nem, és a bolygója többi lakója egész életében gyűlölte és kiközösítette ezért. A fivére elegáns, sötét jegyei helyett hegeket viselt, amelyeket egy rakessiai banda vágott a húsába, amikor még túl fiatal volt ahhoz, hogy megküzdjön velük. Mindkét fivért, akárcsak Janwart és Krigarát, körözték a bolygójukon, amiért később felkutatták és megölték a felelősöket... akárcsak az orvosokat, akik – gyűlöletüktől elvakulva – olyan anyaggal kezelték Kova sebeit, amely rontott a hegeken, ahelyett, hogy megelőzte volna azokat, és hagyták volna meghalni anélkül, hogy megkapta volna a vérátömlesztést, amelyre az elszenvedett vérveszteség után szüksége lett volna.

Elchan segoniai volt, akárcsak az a parancsnok, akibe Rachel barátnője, Eliana beleszeretett. Az Aldebari Szövetség legtöbb tagja úgy vélte, hogy fejlett technológia adta a segoniaiaknak azt a figyelemre méltó képességüket, hogy harc közben álcázni tudják magukat. De Wonick és a testvérei elég titkos aktába dugták bele az orrukat ahhoz, hogy megtudják, minden segoniai olyan biológiai képességgel született, hogy olyan jól beleolvadjon a környezetébe, hogy láthatatlannak tűnjön. A hadsereg ezt kihasználta, és olyan páncélokat készített, amelyek reagáltak a segoniaiak bőrének kémiai változásaira, és lemásolták ezt az álcázást. De Elchan természetes képessége nem mindig működött úgy, ahogy kellett volna, és megbízhatatlannak bizonyult, ami megakadályozta, hogy a hadseregben szolgáljon.

A segoniaiak többsége hajlamos volt a lasaraiakhoz hasonlóan barátságos lenni mindenkivel, függetlenül a külső megjelenés, a származás vagy a hitbeli különbségektől. De Elchan apja, aki hivatásos katona és keményszívű grunark, nem tudott túllépni azon, hogy a sereg elutasította a fiát a „hibái” miatt, és megkeserítette Elchan életét. Emellett elég hatalommal rendelkezett Segonián ahhoz, hogy a segoniak, akik rendes körülmények között nem közösítették volna ki Elchant, a megtorlástól való félelmükben mégis megtették, ami tovább mélyítette Elchan hitét abban, hogy eredendően hibás.

Soval, a legnagyobb a csoportban, izmai méretesebbek voltak, mint a kiborgoké, és a bőre kékes árnyalatú, kissé rejtélyes volt mind a kiborgok, mind saját maga számára is. Az ormótlan domarai harcos úgy ébredt a Promeii 7 utcáin, hogy nem emlékezett arra, hogy ki ő, vagy hogy került oda, és még mindig nem tudta, hogy ki volt. A kolosszeumban eltöltött évek harcai adták meg neki a lehetőséget, hogy megismerkedjen Janwarral, és kettejük között erős barátság szövődött.

Mivel Janwar legénységéből senki sem mehetett haza, a Tangata fedélzetén új otthont alapítottak, és olyan közel álltak egymáshoz, mint Wonick és a testvérei.

Janwar elmosolyodott, és kinyújtotta a karját, ahogy közeledett. – Örülök, hogy látlak, barátom!

Wonick megragadta Janwar karját, és kemény ölelésbe vonta. – Örülök, hogy életveszélyes kirándulások nélkül ideértél!

A hírhedt kalóz felnevetett.

Savaas megfordult és megragadta Janwar karját üdvözlésképpen. – Ugye nem engedted, hogy az új segoniai barátaid kövessenek?

– Nem. T biztosított minket arról, hogy az új kollégáink nem helyeztek el nyomkövető eszközöket a hajón, mielőtt leszálltak. Mi pedig az elválás után kerülő utat választottunk, amíg a távolság le nem vett minket a radarjukról.

– Nagyra értékelem!

Simone elszakadt a barátaitól, és odalépett hozzájuk.

– Helló, Wonick! – Átkarolta a férfi derekát, és szorosan megölelte. – Köszönöm, hogy megmentetted Rachelt!

Megdöbbenve meredt a lányra, majd Janwarra nézett.

A barátja úgy nézett ki, mintha nevetni akarna.

– Semmi baj! Visszaölelheted. Nem fogok – ahogy Simone mondaná – ősemberré válni és dühös lenni.

Wonick csak részben értette ezt, és mivel nem volt hozzászokva az ismerkedéshez, óvatosan megveregette Simone hátát.

Liz elhúzódott, de félénk mosolyt villantott a férfira.

– Igen. Köszönöm, hogy megmentetted Rachelt!

– Rachelt nem kellett megmenteni – mutatott rá, amikor Simone elhúzódott. – Magától talált ide, aztán ő maga ölte meg a gathendieket.

– Hé, segítettél – erősködött Rachel mosolyogva –, miután túltettem magam azon, hogy haragudtam rád, amiért nem szóltál korábban, hogy itt vagy. – Janwarhoz lépett, és szorosan megölelte. – Köszönöm, hogy megóvtátok Simone-t a haláltól, amikor azok a gathendi szemetek megmérgezték!

Wonick legnagyobb meglepetésére nem suhant át rajta féltékenység. Emlékezett rá, hogy fiatalon megtapasztalta ezt a nemkívánatos érzést, amikor egy általa vágyott nőstény átpártolt tőle egy másikhoz. Most azonban boldogság töltötte el, hogy Rachel azonnal megkedvelte a barátját.

– És azért, hogy megmentetted Lizt – tette hozzá hátrálás közben.

Janwar megrázta a fejét. – Nem én mentettem meg Lizt. Kova volt az.

Rachel tekintete végigsiklott a kis csapaton. – Ki az a Kova?

Janwar rámutatott. A sebhelyes rakessiai harcos megdermedt, és úgy nézett ki, mint aki hihetetlenül kényelmetlenül érzi magát, amikor minden tekintet rá szegeződött.

Rachel nem úgy tűnt, hogy észreveszi. Odasétált hozzá, és őt is ölelésbe vonta.

Ezek a földi nőstények mindenképpen kedvesek voltak.

Kova arcát pír sötétítette, miközben kínosan megveregette Rachel hátát. – Azt hiszem, Liz a segítségem nélkül is hamar kiszabadította volna magát – motyogta.

De Liz megrázta a fejét. – Ne gondold! – Az akcentusa, ahogy Rachel már korábban említette, amerikai volt. Amikor Rachel elhátrált, Liz Kova mellé lépett, és megérintette a komor harcos karját. – Rengeteg segget szétrúgott, és súlyosan megsérült, miközben kihozott onnan.

Wonick észrevette az ok-okozati kapcsolatot, és vetett egy pillantást Savaasra.

Savaas szemöldöke egy hajszálnyit felemelkedett.

Ezek a földiek képesek lennének összebarátkozni egy dothariaival is, nem igaz? jegyezte meg a privát mentális csatornájukon keresztül.

Wonick visszafojtott egy nevetést. Amennyire tudták, csak egy dothariai létezett a galaxisban. A hatalmas, genetikailag módosított lény a Promeii 7 legnagyobb arénájában harcolt, és hajlamos volt megenni az ellenfeleit.

Halk dobbanások hallatszottak, amikor egy másik alak ballagott lefelé a rámpán.

Rachel tátogott. – Ki az?

Simone elvigyorodott. – Ez T, a Tangata érző mesterséges intelligencia programja. Néha androidok testébe töltődik le, hogy fizikai feladatokat végezzen.

– Érző, vagyis érez? – kérdezte Rachel nagy szemekkel.

– Érzelmeket? Igen. Szeretni fogod. – Intett az androidnak. – T, gyere, ismerd meg a barátomat!

A napfény megcsillant az android testét alkotó fehér fémborításon, amely a kiborgok egy másik fejlett alkotása volt. Bár az arclemeze nem mutatott érzelmeket, beszéd közben bőven átjöttek belőle.

– T – mondta Simone, miután csatlakozott hozzájuk –, ő Rachel. Rachel, ő itt T.

Rachel kinyújtotta a kezét. – Szia! Örülök, hogy megismerhetlek!

T megszorította a kezét, és a hagyományos földi módon megrázta. – Én is örülök a találkozásnak!

Rachel szélesen elvigyorodott, miközben visszahúzta a kezét. – Remélem, nem fogod ezt udvariatlanságnak tartani. De te vagy az első android, akivel valaha találkoztam, és te kibaszottul király vagy!

– Ó, te jó ég – válaszolta T, és a hangja örömöt tükrözött. – Köszönöm, hogy észrevetted!

Janwar felnevetett. – Ha olyan vagy, mint Simone és Liz, akkor kérdésekkel akarod majd elárasztani, de ennek még várnia kell. Neki segítenie kell kirakodni a rakományt, amit hoztunk.

Egy második, T-vel azonos android indult lefelé a rámpán, egyik kezében egy AB-vezérlővel. Egy raklapnyi nehéz felszerelés lebegett utána.

– Egy csapattal gyorsan átvizsgálom a Tangatát – mondta Savaas – hogy biztosítsam, hogy elegendő energiával, fegyverrel és ellátmánnyal tudtok továbbhaladni.

Janwar köszönetképpen biccentett neki. – Elvesztettünk egy C-23-ast, tíz K-6-ost, egy vadászgépet és két T-androidot.

Rachel Wonickra pillantott. – Mik azok a C-23-asok és K-6-osok?

– A C-23 egy kis lopakodó repülőgép, amely hasznos lehet a titkos műveletekben. A K-6-osok pilóta nélküli járművek, amelyek megfigyelő vagy vadászrepülőgépekként szolgálnak. – Janwarnak köszönhetően a kiborgoknak megvoltak az eszközeik mindkettő gyártására.

Savaas felvonta a szemöldökét. – Jól szórakoztál, ugye?

Janwar felnevetett. – Akkor semmisültek meg, amikor Kova kiszabadította Lizt egy gathendi hajóról.

– Egy hajó, amit felrobbantottunk – tette hozzá Kova.

Liz elvigyorodott. – De nem azelőtt, hogy elsétáltam volna egy hatalmas páncélozott mechanikus ruhával, amit a gathendiek a fedélzeten tartottak.

Rachel Lizre bámult. – Egy mechanikus ruha? Úgy érted, exo-páncél?

Simone elvigyorodott, a szeme ragyogott. – Nem. Gondolj Ripley hadnagyra az Alienben!

Rachel szemei elkerekedtek. – Király!

Ez felkeltette Wonick kíváncsiságát. Rachelt úgy tűnt, ez ugyanúgy csodálatra késztette, mint T.

Janwar a fejét ingatta. – Soha nem láttam még ilyet! Nyilvánvalóan nem egy gathendinek tervezték. Nem tudom, honnan szerezték, de a grunarkok valószínűleg le akarták másolni a technológiát, hogy beépítsék a hadseregükbe. Szóval ezt meg kell vizsgálnia. Liz itt az egyetlen, aki tudja kezelni.

Rachel megbökte Lizt, és azt suttogta: – Nőuralom.

Liz elvigyorodott.

Savaas kíváncsian nézett. – Megtesszük. És pótoljuk a C-23-asokat és a K-6-osokat.

Rachel meglepetéssel az arcán fordult felé.

– Véletlenül van nektek néhány ilyen?

Savaas elmosolyodott. – Mi nem csak a termést gondozzuk egész nap. Dolgozunk a lőszereken is, hogy növeljük a rendelkezésünkre álló védelmet. – Visszafordította a figyelmét Janwarra. – Az elvesztett android-testeket is pótoljuk.

– Köszönöm! Nagyra értékelem! Bármennyire is szeretnék tovább maradni, holnap indulnunk kell!

Wonick tekintete Rachelre siklott. A mellkasa összeszorult a sajnálat és a lemondás láttán, amely megjelent a lány szemében. Azt kívánta, bárcsak meg tudná győzni mindannyiukat, hogy maradjanak tovább. Talán néhány napot. Vagy egy hetet. Egy hónapot. De az idő fogytán volt a barátaik számára, akik talán még mindig a mentőkapszulákban vannak. És az elkerülhetetlen késleltetése csak megnehezítené Rachel távozását.

– Segítsek kipakolni a rakományt? – kérdezte Rachel.

Wonick mosolyt erőltetett magára. – Nem, ezt mi intézzük.

Simone átkarolta Liz keskeny vállát. – Ha nem gond, szeretném, ha Liz találkozna a főorvosotokkal.

Liz megrázta a fejét. – Jól vagyok, Simone. Janwar is mondta. Csak fel kell szednem néhány kilót.

Janwar megrázta a fejét. – Soha nem estem át hivatalos orvosi képzésen. Taavion sokkal többet tud nálam. Jobban érezném magam, ha megvizsgálna téged, és megbizonyosodna róla, hogy mindent megteszünk, hogy visszanyerd az egészségedet.

Bár Liz homlokráncolása vonakodásról árulkodott, egy bólintással megadta magát.

– Most odamegyünk – mondta Rachel. Visszatérve Wonick mellé, rámosolygott. – Biztos, hogy nem kell a segítségünk? Simone és én valószínűleg feleannyi idő alatt ki tudnánk pakolni azt a rakományt.

– Biztos vagyok benne.

Lábujjhegyre emelkedett, és egy gyors csókot nyomott a férfi ajkára, majd megsimogatta a mellkasát. – Oké! Később találkozunk!

– Később találkozunk!

Elfordulva, Rachel megfogta Liz kezét. Beszélgetés tört ki, miközben a három nő elsétált. Liz mondott valamit, amitől Rachel és Simone is hátravetette a fejét, és felnevetett.

Wonick mosolyogva figyelte, ahogy eltűnnek a fák között. Amint eltűntek a szeme elől, félrenézett... és megdermedt.

Janwar, Krigara, Srok’a, Kova, Elchan és Soval mindannyian őt bámulták.

Még T is őt tanulmányozta, fémből készült feje oldalra billent, mintha próbálna valamit megérteni.

– Mi van? – kérdezte Wonick védekezően.

Janwar mosolyogva ingatta a fejét. – Úgy tűnik, nem csak én és Dagon parancsnok vagyunk az egyetlenek, akik bedőltek egy Földlakó bájainak.

A többiek tudálékosan vigyorogtak, köztük Kova is, aki ritkán mosolygott.

Drek! Vajon forró pír kúszott Wonick arcára?

Erőltetett közömbösséggel megvonta a vállát.

– Nem tudom, miért törődik velem, de az biztos, hogy örülök neki.

Janwar megveregette a vállát. – Én is, testvér! Most pedig szedjük le ezt a burát a hajómról, és csatlakozzunk a földiekhez. Egész nap tudnám hallgatni az ugratásaikat. Hihetetlenül szórakoztató. Nem akarod kihagyni!

Nem, nem akarná.

– Lássunk munkához!

 

Rachel nem tudta abbahagyni a mosolygást. Taavion tisztázta Liz egészségi állapotát, és egyetértett azzal, hogy teljesen visszanyeri az erejét, ha továbbra is egészséges étrendet tart, és fokozatosan elkezd újra edzeni. Azt mondta, hogy a lelki trauma – a zárt terektől való idegenkedése és az őt gyötrő rémálmok – is el fog múlni idővel.

Legalábbis úgy gondolta, hogy így lesz. Senki sem tudta biztosan megmondani. Csak remélni tudták.

Taavion engedélyt kért arra is, hogy vért vegyen Simone-tól és Liztől is. – További mintákra van szükségem, hogy tesztelhessem, milyen hatással van az akseli és a szintetikus vér a vírusra, és nem akartam többet venni Racheltől, amíg korlátozott a segoniai vérkészlete.

– Liz nem halhatatlan – emlékeztette Rachel.

Taavion bólintott. – De a vére és a szkennelései alapján megismerhetem a fiziológiádat előtte-utána, Rachel. Te egy tehetséges vagy, akit egy a gathendiek által létrehozott vírus alakított át halhatatlanná. Liz egy olyan tehetséges, akiben nem található meg ez a vírus. A benned lévő különbségek feljegyzése segít nekem jobban megérteni a vírust.

A Halhatatlan Őrzőket segítő emberi hálózat generációk óta tanulmányozta a vírust. Nagyjából mindent tudtak róla, amit tudni lehetett. De Taavion rendelkezett azzal a szuper AI számítási képességgel, ami Wonick szerint lehetővé tette számukra, hogy sokkal gyorsabban fejlődjenek és fejlesszék a technológiai gondolkodásukat, mint a közönséges akseliek, így talán találhatott valamit, amit a Hálózat orvosai kihagytak. Például egy gyógymódot. Egy módot arra, hogy megszüntesse a fényérzékenységüket és csökkentse a vérátömlesztés szükségességét. Vagy egy módot arra, hogy a halhatatlanoknak gyerekeik szülessenek anélkül, hogy átadnák a vírust a gyermekeiknek.

– Semmi baj – mondta Liz mosolyogva. – Nekem megfelel. – Taavionhoz fordult. – Nem hagy nyomot, ugye? Kova talán aggódni kezdene, ha látna egyet.

Rachel felvonta a szemöldökét. – Kova? – A csendes, sebhelyes, macskaszemű harcos, akit korábban megölelt?

Simone elvigyorodott, és hangosan súgott oldalra: – Úgy tűnik, meglehetősen el van ragadtatva tőle.

Taavion szemöldöke felemelkedett, ahogy a kérdéses Földlakót tanulmányozta. Amikor Liz élénkvörösre pirult, sietve leplezte meglepettségét, és megígérte, hogy nem hagy nyomot.

Percekkel később a három nő elhagyta a gyengélkedőt. Rachel röviden körbevezette a barátnőit a kiborg-telepen, miközben megosztották egymással, ami a Kandovar elpusztítása óta történt. Tisztában lévén Savaas paranoiájával, Rachel nem mutatott meg nekik sokat. Csak az étkezőt, a kiborg-házak csoportját, és néhány mezőgazdasági parcellát.

Rachel mosolyogva csóválta a fejét, miközben egy gyümölcsösön sétáltak keresztül, ahol lila gyümölcsök teremtek, amelyeknek olyan íze volt, mint a körtének. – Nem hiszem el, hogy beleszerettél a galaxis legveszélyesebb kalózába!

Simone elvigyorodott. – Hogy is ne tettem volna? Janwar ellenállhatatlan!

Liz elmosolyodott. – És nem olyan seggfej, mint a legtöbb kalóz. Ő inkább Robin Hood.

Simone bólintott. – Csak Astennuh kancellártól, az őt támogató akseli elittől, az akseli hadseregtől, a gathendiektől és a hasonlóaktól lop.

Rachel legyintett. – Már tudtam, hogy nem egy seggfej. Wonick nem kockáztatott volna mindent, hogy segítsen neki, ha az lenne.

– Ha már Wonickról beszélünk – mondta Simone, barna szemébe komisz csillogás költözött. – Nem tudtam nem észrevenni, hogy ti ketten közel álltok egymáshoz.

– Így igaz. Nagyon közel – mondta Rachel jelentőségteljesen. – Nem tudom, hogy történt ez ilyen gyorsan, de teljesen beleszerettem. – A szemöldöke összehúzódott, miközben rettegés és szomorúság tört rá a gondolatra, hogy másnap el kell hagynia a férfit.

Liz arcán óvatos öröm ragyogott fel. – Ő is szeret téged?

– Azt hiszem.

Simone felhorkant. – Én tudom. A szeme gyakorlatilag felragyog, valahányszor rád néz. Hogy a fenébe tudtad rávenni Wonickot, hogy ilyen gyorsan átálljon a Janwarhoz történő könyörgésből, arra, hogy ne akarja, hogy elmenj?

Rachel felnevetett. – Hogyan sikerült elnyerned Janwar szerelmét? Ő és a legénysége állítólag ugyanolyan fásult és bizalmatlan, mint a kiborgok.

– Ezt Lisának és a kis Abbynek köszönhetem. Megnyerték a Tangata legénységének szívét a náluk töltött idő alatt.

Liz túláradóan megölelte Rachelt. – Nos, akárhogy is csináltad, örülök, hogy te és Wonick egymásra találtatok! Ez csodálatos!

Amikor a barátnője elhátrált, Rachel szája sajnálkozó mosolyra görbült. – Nem olyan csodálatos. Holnap elmegyek, emlékszel?

Liz az ajkába harapott, miközben az arckifejezése elszomorodott.

Simone a homlokát ráncolta. – Miért nem kéred meg, hogy jöjjön velünk? Segíthetne megtalálni a többi eltűnt barátunkat. Tudom, hogy Janwar nem kifogásolná, ha csatlakozna hozzánk.

– Ezt nem kérhetem tőle. Túl veszélyes. Ő és Savaas voltak a kiborg-lázadás arca. Az akseli kormány a körözési plakátok űrbeli megfelelőjének milliárdjain szórta szét a képmásukat. Ha Wonick velünk jönne, azt kockáztatná, hogy bárhová is megy, valaki felismeri. – Egyszer bevallotta, hogy ezért nem kísérte el soha kiborg társait az élvezeti állomásokra. – Ha akár csak egyetlen ember, vagy egy arcfelismerő szoftverrel felszerelt kamera azonosítaná őt, az újbóli kiborg-vadászatot indítana, mert az ő és Savaas fejére kitűzött vérdíj mellett Janwaré eltörpül.

Simone füttyentett. – Janwar vérdíja hatalmas.

– Tudom. És ha a gathendiekkel vagy bárki mással kell megküzdenünk, hogy megmentsük a barátainkat, és Wonick sisakja eléggé megsérül ahhoz, hogy rövidre zárja az általa használt álcát...

– Az mindenki számára láthatóvá tenné az arcát. – Simone az ajkát rágcsálta. – Még mindig ottmaradhatna a hajón.

Rachel megrázta a fejét. – Mennyire lettél volna boldog, ha a hajón kellett volna maradnod minden alkalommal, amikor Janwar és legénysége a gathendiek ellen indult, hogy megpróbálja kiszabadítani a barátainkat?

A nő egy grimaszt vágott. – Egyáltalán nem örültem volna.

– Pontosan.

Csendben tértek vissza a település központja felé.

Rachel habozva pillantott a barátnőire. – Gondoljátok, hogy feldühítené a lasaraiakat, ha visszajönnék ide, ha már mindenki biztonságban van? Nem mintha tudhatnák, hogy hol van itt. Vagy hogy kivel akarom leélni hátralévő napjaimat.

– Valami mást kell kitalálnunk, amit elmondhatunk nekik – mondta Simone. – De nem gondolom, hogy elleneznék. Taelon azt mondta, hogy Dasheon király és Adiransia királynő feldúlt, amiért nem sikerült mindannyiunkat biztonságban Lasarára szállítani. Tudod, milyen nagyra vannak a szabályokkal. Az, hogy akaratukon kívül megszegték az ígéretüket, hogy biztonságban leszünk, felzaklatta őket.

– De nem az ő hibájuk volt! – Rachelnek meg sem fordult a fejében, hogy a lasaraiakat okolja a történtekért. – Egyetlen hajó sem támadott még meg egy másikat egy qhov’rumon belül.

– Mégis felelősnek érzik magukat, és megpróbálnak mindent megtenni, hogy kárpótoljanak minket. Már jóváhagyták, hogy Eliana Dagonnal maradjon a Ranasurán, én pedig Janwarral a Tangatán. Azt is megígérték, hogy segítenek elsimítani a dolgokat Purvellel, és biztosítják, hogy Avának nem fog gondot okozni, hogy feleségül megy Jak’rihoz, és ott telepedik le, ha már mindannyian megleszünk. Alapvetően mindent megtesznek, amit csak tudnak, hogy megnyugtassanak minket, és hogy Seth is elégedett legyen, hogy engedje, hogy a Földről többen is Lasarára jöhessenek, amint elmúlt a veszély.

Liz megérintette a karját. – Nekik azzal sem volt gondjuk, hogy a Tangatán maradtam. Nem hiszem, hogy ellenkeznének.

Simone mosolya egyre szélesebb lett. – Ne aggódj! Vissza fogsz tudni térni a jóképű kiborg szeretődhöz.

A Rachel mellkasában érzett fájdalom némileg enyhült.

– És boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

Az erdőből kilépve az étkező felé vették az irányt.

– Rachel? – szólalt meg Simone tétova hangon.

Rachel tanulmányozta őt. – Igen?

Simone lelassított, és egy pillantást vetett Lizre. – Azon tűnődtünk...

Liz Rachel szemébe nézett. – Szeretnénk felmenni a gathendi hajóra.

Rachel elméje kiürült. – Miért?

Szótlanul összenéztek.

Rátört a felismerés, rettegést és bánatot hozva magával.

– A lasaraiakat és a Yonákat akarjátok megnézni, akiket találtam?

Simone bólintott. – Sok barátra tettünk szert a Kandovaron. Ha valamelyikük az áldozatok között van, szeretnénk leróni tiszteletünket és búcsút venni tőlük.

Rachel elszoruló torokkal bólintott. – Az étkezés után felmegyünk.

Az utazás végül mindannyiuk számára katartikus volt. Taavion és a többi egészségügyi technikus gondosan előkészítette a testeket a kriopodokban való tárolásra, amelyeket reggel a Tangatára fognak szállítani. Amint Janwar befejezte a többi túlélő Földlakó utáni kutatást, elszállítja a holttesteket Lasarára.

Taelon herceg elég jól ismerte Janwart ahhoz, hogy ne tegyen fel túl sok kérdést. Így hát elég volt neki elmondani, hogy Rachel talált rá az elhunytakra azon a gathendi hajón, amely megpróbálta őt elfogni, anélkül, hogy a kiborgokat egyáltalán megemlítette volna.

Rachelhez hasonlóan Simone és Liz is sok arcot felismert. Egyikük sem volt olyan közeli barát, mint amilyen Sinsta volt Rachel számára. De ők képviselték azok sokaságát a Kandovar fedélzetén, akik olyan kedvességgel fogadták őket, amilyenben soha nem részesültek a múltban a földi emberek részéről, és várhatóan a jövőben sem fognak.

Bár mindhárman rózsaszín orral és kivörösödött szemmel tértek vissza a bolygóra, a nap hátralévő részét együtt töltötték. Wonick javaslatára Rachel és a barátai csatlakoztak hozzá, Savaashoz, Jovanhez és a Tangata legénységéhez Wonick lakrészében az utolsó étkezésre az ebédlő helyett. Rachel gyanította, hogy ez Liz kedvéért történt. A nap láthatóan kifárasztotta a barátnőjét.

A Tangata legénysége és a kiborgok csoportja nagyokat nevetett, miközben anekdotákat cseréltek a közelmúltbeli csatákról és kalandokról.

Amikor az étkezés véget ért, Savaas hátradőlt a székében, és Janwarhoz fordult. – Befejezted már a bázisról megszerzett adatok dekódolását?

Janwar szórakozottan játszadozott Simone egyik hajtincsével.

– Nem, még mindig sok mindent nem tisztáztunk. Szeretném átadni nektek. Ti sokkal gyorsabban végeztek vele, mint mi.

Savaas bólintott. – Ma este kijelölök egy csapatot.

Liz Wonickra és Savaasra pillantott.

– Megtudtatok valami hasznosat?

Wonick habozott. – Megtudtuk, hogy a gathendiek nem értesítik a többi hajót az élő rakományukról.

Liz megmerevedett. – Élő rakomány?

– Így emlegetik a foglyokat – jegyezte meg bocsánatkérően. – Annyira szeretnének elsőként az uralkodójuk kedvében járni, hogy nem alkalmazzák a szabad információcserét egymással. A hajó, amelyet Rachel lefoglalt, egyáltalán nem tudott arról, hogy más gathendiek purvelieket ejtettek foglyul tanulmányozás céljából.

Simone arcát frusztráltság árasztotta el.

– Szóval senki sem tudja, hogy vannak-e egyáltalán valamelyik gathendi hajó fedélzetén földiek, vagy más túlélők a Kandovarról?

Savaas bólintott. – Csak a császár tudja.

Rachel egyenesebben ült. – Várj! A császár tudja?

– Igen – erősítette meg. – Még mindig a múltbeli kommunikációjukat bogarásszuk, de már több olyan, az uralkodótól származó üzenetet is dekódoltunk, amelyet csak a parancsnok látott. A személyzet többi tagja nem látta őket, és nem is hisszük, hogy megértették volna, még ha látták volna is. Napokba telt, mire feltörtük az üzenetekben használt kódot. De arra utalnak, hogy ennek a hajónak a parancsnoka magasan állt az uralkodó kegyeiben.

Rachelben düh lobbant. – Mert annyi kísérleti alanyt gyűjtöttek és öltek meg?

– Igen. A császár megdicsérte, amiért minden más parancsnoknál többet fogott el, és – ugyanakkor – kritizálta, amiért nem fogott el egyetlen földit sem.

Rachel forrongott belülről. Az a rohadék!

Simone szólalt meg. – Tudjátok, hol van a többi hajó?

– Attól tartok, ez is egy újabb nem – válaszolta Savaas. – Mindannyian a sötétben tevékenykednek.

Wonick felnyögött. – Mert tudják, hogy az Aldebari Szövetség hajói túlélőket keresve nyüzsögnek a kozmoszban.

Frusztráció uralkodott el Rachelen. – Szóval nem tudjuk, hogy hol van bármelyik gathendi hajó?

– Nem – erősítette meg Savaas. – Azonban... – Előrehajolt, és könyökét az asztalra támasztotta. – Találtunk valamit, amit Janwar átadhat a lasarai hercegi barátjának.

Janwar szemöldöke felemelkedett. – Micsodát?

– A kommunikáció, amely csak a parancsnok szemének szólt, több relén keresztül pattogott, és mindegyik más-más forráshoz vezetett minket. De az embereim felfedeztek egy mintát.

– Jelentése? – nógatta Rachel.

– Azt jelenti, úgy véljük, hogy tudjuk, hol rejtőzik a gathendi császár.

Rachel a férfira meredt. – Tényleg?

– Te ezt megalapozott találgatásnak neveznéd, de ez a legtöbb, amire támaszkodhatunk, mióta a gathendiek elhagyták a Szövetség által elfoglalt területet.

– Egy hajón van? – kérdezte a nő.

– Nem. Úgy hisszük, hogy egy kis bolygón telepedett le ismeretlen számú katonával és civillel.

– Valamelyik barátomat ott tartják fogva?

Sajnálat vetett árnyékot a férfi vonásaira. – Nem. A császár több közleményében is kifejezte csalódottságát, és követelte, hogy a parancsnok bizonyítsa be, hogy érdemes arra, amit a honfitársai nem tettek meg – hozzon neki egy földit.

Rachel, Simone és Liz mindannyian káromkodásban törtek ki.

Savaas feltartotta a kezét. – Úgy gondoljuk, hogy a császár helyettesének lehet a rokona a parancsnok, akit megöltünk. Keményen sürgette az utóbbit, hogy húzza ki a fejét a seggéből, és szerezzen dicsőséget a klánjuknak.

– Ó, testvér – motyogta Liz.

– Nem mondta ki nyíltan – folytatta Savaas –, de utalt arra – a Nebet ma olvasott közleményeiben –, hogy egy másik a siker küszöbén áll.

Rachel előrehajolt. – Tehát az egyik hajó elfogott egy földit? Olyat, amelyet nem semmisítettünk meg vagy foglaltunk le?

– Igen. De csak a parancsnok nevét tudjuk, a hajójának helyét vagy a hívójelét nem.

Janwar elgondolkodva vonta össze a szemöldökét.

– Pulcra talán tudna segíteni nekünk azokkal kapcsolatban.

Simone elfintorodott. – Az a seggfej?

Rachel Janwarra pillantott. – Ki az a Pulcra?

– Az övé a Promeii 7 legnagyobb harci arénája.

Simone arca hirtelen felderült. – És egy dothariai.

Rachel értetlenül bámult rá. – Mi az a dothariai?

Simone elvigyorodott. – Majd később mutatok neked egy videót. Alig várom, hogy láthasd.

Liz bólintott. – Ki fogsz akadni!

Janwar megrázta a fejét. – Pulcra adta a tippet, hogy hol van a bázis, ahová beszivárogtunk. – Simone-ra mosolygott. – Gondolod, hogy meg tudod győzni, hogy segítsen nekünk?

– Természetesen!

– Akkor a Promeii 7 lesz az első állomásunk.

Reggel pedig elmennek.

Az információktól, a rettegéstől és a mi lennéktől kavargó elmével Rachel megfogta Wonick kezét.

 

Másnap Wonick lopva Rachelt tanulmányozta, miközben az első közös étkezést fogyasztották el az ebédlőben. A lány az asztal túloldalán ült, vele szemben, egyik oldalán Simone, a másikon Liz. Janwar és a legénysége Simone mellett és Wonick balján foglalt helyet. Jovan és Savaas Wonick másik oldalán ült.

Bár Wonicknak hiányzott Rachel érzése maga mellett – ahogy a karját az övéhez simította, a kezét pedig a combjára tette –, szerette nézni, ahogy a lány csinos arcán végigvonulnak az arckifejezések.

Ma, ahogy Rachel mondaná, végre rájött, hogy valami nincs rendben. A nő mosolygott a felszínen, és viccelődött Jovannel, Savaas-szal és a többiekkel az étkezőben. De őbenne egy apró nyugtalanság ébredt, amely egyre erősödött, ahogy finom változásokat vet észre a lány viselkedésében.

Amikor aznap reggel felébredtek, a nő olyan szeretkezésre csábította őt, amely intenzívebb volt, mint bármelyik korábbi közös szeretkezésük. Csókjait és érintéseit kétségbeesés árnyékolta. És ugyanez hajtotta őt is, mert a nő el fog ma menni.

Wonick nagyon igyekezett nem gondolni arra, hogy mi lesz, amikor a Tangata elmegy. Rachel több barátja még mindig hiányzott. A nő természetesen csatlakozni akart Simone-hoz és a Tangata legénységének többi tagjához a keresésükben. Meg kellett találniuk a barátait, mielőtt túl késő lenne.

Ezt ő is tudta.

Meg is értette.

Csak olyan kevés időt töltöttek együtt, hogy még nem állt készen a búcsúra.

Nem mintha ez búcsú lett volna, emlékeztette magát. Amint Rachel megtalálja a barátait, és biztonságban Lasarára juttatja őket, vissza szándékozik térni. Ezt már többször is mondta a Tangata érkezése előtt.

Szorongás fogta el, amikor hirtelen rájött, hogy azóta viszont egyszer sem mondta.

Gyorsan átfutotta az előző nap eseményeit, és megállapította, hogy ez igaz.

Meggondolta magát?

Drek, a gondolat, hogy elveszíti a lányt, tőrként hasított a szívébe. Wonick soha nem gondolta volna, hogy szerelmes lesz. A lázadás után azt gondolta, soha nem lesz rá lehetősége. És mégis megtörtént. Olyan mélységesen megszerette Rachelt, hogy rettegett, amikor éjjelente ébren feküdt, és magához szorította s nőt, miközben az aludt. Rachel betöltötte az összes üres helyet benne. És az emlékek, amiket létrehoztak, ugyanezt teszik majd, miután Rachel elment, és vigasztalják őt, amíg vissza nem tér.

De vajon visszatérne?

Úgy tűnt, hogy meg akarja tenni... egészen a mai napig.

Ma az a megrendítő érzése támadt, hogy a nő meggondolta magát. Hogy ha egyszer elmegy, soha többé nem látja őt.

Amikor véget ért az első étkezés, Rachel végigpillantott az asztalnál ülők arcán. – Van egy bejelentésem.

Wonick feszültségszintje megemelkedett.

Az asztaloknál ülő kiborgok, miután meghallották a lány kijelentését, bizonytalan pillantásokat vetettek egymásra, és abbahagyták az evést.

Csend lett.

Nem volt kényelmes.

– Mi jár a fejedben, Rachel? – kérdezte Savaas.

Rachel Simone-ra és Lizre pillantott, de kerülte Wonick tekintetét.

– Tudom, hogy mindannyian azt várjátok, hogy ma délután elinduljak a Tangatával.

Wonick szíve kihagyott egy ütemet. A nő úgy döntött, hogy marad? Ezért viselkedett furcsán?

– Igen – nyugtázta Savaas, és mély hangjába óvatosság kúszott.

– Nos, a tervek megváltoztak.

Simone összevonta a szemöldökét, ahogy a barátjára nézett. – Rachel?

Még Simone sem tudta?

Liz is bámult rá, a meglepetése nyilvánvaló volt. – Nem akarsz velünk jönni?

– Igen – mondta Rachel, és a hangja őszintén csengett –, tudom. Kilencen közülünk még mindig eltűntek. De nincs szükséged rám ahhoz, hogy megkeresd őket, vagy hogy segítsek a megmentésükben.

Simone megrázta a fejét. – Nem tudod...

– Máshol hasznosabb tudnék lenni, és... – Rövid pillantást vetett Wonickra, mielőtt visszafordult volna a barátaihoz. – Van valami, amit meg kell tennem!

Ez úgy hangzott, mintha ő sem szándékozna a kiborgokkal maradni.

Simone olyan sokáig tanulmányozta a barátját, hogy a férfi azon tűnődött, vajon telepatikusan kommunikálnak-e egymással, de a következő szavai megcáfolták ezt.

– Szóval, mi a terv?

Rachel az asztalra tette a kezét, és rájuk bámult.

– Gondolkodtam ezen. Sokat. Minden nap, miközben abban az átkozott jégveremben ültem a gathendi hajón, és bámultam Sinsta... – Nagyot nyelt, és visszapislogta a hirtelen jött könnyeket. – Az asztalra, amelyen Sinsta meghalt.

– Mire gondoltál? – kérdezte Simone halkan.

Rachel állkapcsa összeszorult. – Hogyan fejezzük be ezt a szarságot! Egyszer és mindenkorra!

Amikor Simone kérdő pillantást vetett Wonickra, az csak a fejét rázta. Nem tudta, mire gondolhatott a lány.

Amikor Rachel felemelte a fejét, és szembefordult velük, düh sugárzott a vonásairól.

– Mindannyian láttátok a holttesteket! – A tekintete találkozott Simone-éval. Lizével. Wonickéval. Savaas-éval. Egytől egyig mindannyiukat a helyükre szegezte, és kiadta magából a dühét. – Láttátok mit tettek Sinstával! – Lizre mutatott. – Tudjátok mit tettek Lizzel! Hogy tanulmányozták, mint egy kísérleti patkányt. És Avát is! És Allisont, akiről Simone azt mondta, hogy most minden éjjel sikoltozva ébred, és mindezt azért, mert a gathendiek ki akarnak irtani minden embert a Földön.

Liz nagyokat nyeldekelt.

Kova elkomorult, sebhelyes arcán olyan aggodalom látszott, hogy Wonick egy pillanatra azt hitte, odamegy a nőhöz.

– Ugyanezt az átkozott dolgot tették Jak’rival és Ziv’rivel is – mondta Rachel, utalva a purveli hímekre, akikkel a barátnője, Ava együtt volt bebörtönözve –, és a purvelivel, akit Simone talált. A lasaraiakkal, akiknek a holttestei Sinsta mellett vannak a kriopodokban. A Yonákkal. A lasarai nők nagy részét meddővé tették az átkozott biofegyverükkel. A gathendiek nem csak a Földet akarják meghódítani és elfoglalni. Mindent akarnak. Lasarát. Purvelt. Azt a bolygót, ahol a Yona él. Nem lepne meg, ha a segoniaiakat is célba vették volna.

Rachel hangja felemelkedett, ahogy folytatta. – A gathendiek az okai annak, hogy Simone-nak és nekem, valamint a többi halhatatlan testvéremnek évezredeken át, éjszakáról éjszakára őrült vámpírokra kellett vadászni. És ők az oka annak, hogy Földlakók ezrei és ezrei veszítik el az épelméjűségüket és az életüket minden évben. A vírus miatt, amit először a Földre szabadítottak. És most keresnek egy másikat? Ennek sosem lesz vége! Soha nem fognak leállni! Csak tovább fognak ártani és gyilkolni, hogy előmozdítsák a kibaszott kapzsi céljaikat, és nekünk csak annyi marad, hogy összeszedjük a darabokat és gyászoljuk a halottakat!

Ezt a jelenlévők közül senki sem tagadhatta.

Rachel megrázta a fejét, arcvonásait keserűség borította.

 – Az Aldebari Szövetség már egyszer megpróbálta megállítani a gathendieket. Megtizedelték a gathendi hadsereget, és a galaxis hátsó sarkába üldözték őket, a farkukat a lábuk közé húzva. Képzeljék el, nem működött! A rohadékok azzal töltötték a következő évtizedeket, hogy újjáépítsék a hadseregüket és új terveket dolgozzanak ki. És nézzétek meg, mit tettek azóta!

Csend lett. Nehéz. Komor.

Az idő telt.

Rachel Savaasra irányította a figyelmét. – Azt mondtad, hogy a Szövetség már megtorlásról és intézkedésekről tárgyal.

– Igen.

– Nos, ez nekem nem elég jó. Nem elégszem meg azzal, hogy hátradőljek és várjam, hogy további hajók elpusztítása és szankciók életbe léptetése leállítja-e azokat a szemeteket. Ez a szar nem működött az első alkalommal. Nincs okom azt hinni, hogy most működni fog. Egyikünknek sincs.

Savaas mutatóujjával megkocogtatta az asztallapot.

– Akkor mit javasolsz?

Rachel hátradőlt a székében, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Az egyetlen dolgot, ami megállítja őket. Levágom a kígyó fejét.

Simone káromkodni kezdett.

Wonick értetlenül bámult Rachelre. – Micsoda?

A lány a férfi szemébe nézett. És Wonick elszántságot és dacot olvasott ki belőlük.

– Meg fogom ölni a gathendi császárt!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

 

 

Rachel bejelentése után elképedt csend lett a helyiségben. De nem tartott sokáig. Több barátja – újak és régiek – egyszerre szólalt meg, szavak kakofóniáját zúdítva rá, amelyek megfejthetetlen összevisszaságba keveredtek.

Vetett egy pillantást Wonickra.

A férfi egész teste megmerevedett. És minél több idő telt el, annál inkább elsötétítette a düh a vonásait, mígnem úgy nézett ki, mindjárt felrobban.

– Elég! – harsogta.

Mindenki elhallgatott.

Egy izom megrándult az állkapcsában. És Rachelnek nem volt szüksége a kivételes hallására, hogy tudja, a férfi a fogait csikorgatja.

– Hogy mit fogsz te csinálni? – préselte ki a merev ajkai között.

– Meg fogom ölni a gathendi császárt.

Amikor Wonick kinyitotta a száját, Savaas megszorította a vállát a kezével.

Rachel végigmérte mindannyiukat, és nagy erőfeszítéssel próbálta megakadályozni, hogy Simone és Liz aggódó tekintete megingassa.

– Ő az, aki miatt ezek a rohadékok a belüket is kidolgozzák, hogy lenyűgözzék. Ő az, akinek olyan nagyzási téveszméi vannak, hogy azt hiszi, neki kellene uralnia a galaxist. És már hét évtizede uralkodik a gathendiek felett. – Megrázta a fejét. – Én nem csak mérnöki dolgokat tanultam azon a hajón odafent. Tanulmányoztam azoknak a szemeteknek a történelmét is. Lasara az első bolygó, amelyen népirtást kíséreltek meg, mióta évezredekkel ezelőtt a Földre szabadították azt a vírust.

– Amiről tudunk – szólt közbe Savaas.

Rachel elismerően lehorgasztotta az állát. – Korábban elbeszélgettem egy T-androiddal. Meg akartam erősíteni a történetet, amit megtudtam, és meg akartam nézni, mit tud hozzátenni. T úgy véli, hogy ha a gathendieknek sikerült volna népirtást elkövetniük valamelyik bolygón, a Secta tudna róla.

Savaas oldalra billentette a fejét, és elgondolkodott.

– Ők tudták, hogy létezik intelligens élet a Földön, mielőtt mi, többiek tudomást szereztünk volna róla.

Wonick vonakodva bólintott. – És ők az egyetlenek, akik alaposan felderítették az űrnek azt a szektorát.

– Amiről tudunk – jelezte ismét Savaas.

– Nos – mondta Rachel –, a gathendiek biztosan nem próbálkoztak a Szövetség által elfoglalt terület közelében, amíg a jelenlegi császár hatalomra nem került. Számomra ez arra utal, hogy legalább van rá esély, hogy nem minden gathendi támogatja a népirtó céljait.

– De ha mégis? – Wonick elhallgatott.

Rachel jeges mosolyt villantott a férfira.

– Akkor ez egy nagyon világos üzenet lesz, hogy – ahogyan a Földön mondják – bárkit el lehet kapni. Hogy senki sem elérhetetlen, vagy van biztonságban a haragunktól!

– A pokolba is, igen! – mormogta Simone.

Rachel köszönetképpen megbiccentette fejét felé, mielőtt visszafordult volna Wonickhoz és Savaas-hoz.

– Mit gondoltok, mennyire lesz bárki is lelkes, hogy folytassa az örökségét, ha tudják, hogy a dicsőségesen seggfej császáruk sem tudott elmenekülni előlünk még a teljes totalitárius hatalmával együtt sem? Ki akarja majd a túlélők közül ott folytatni, ahol ő abbahagyta, ha nem tudhatják, hogy ő-e az egyetlen, aki a halállistánkon szerepel?

Jovan a többiekre pillantott. – Vajon tudnák egyáltalán, hogy kinek a listáján szerepelnek? Legalább négy fajt próbálnak kiirtani.

Rachel az ifjú kiborgra mutatott. – Nem, és ez egy újabb plusz a javunkra. Nem tudnák, hogy a jövőben kitől kell tartaniuk.

– Ha azt hiszed, hogy leszállhatsz a gathendi bolygóra, és megölheted az uralkodót anélkül, hogy megfigyelő drónok ezrei ne rögzítenék a képedet, akkor álmodsz! – csattant fel Wonick.

A fenébe is, igaza volt.

Jovan ismét megszólalt. – Nem tudnák, hogy lasarai vagy Földlakó-e.

Wonick megrázta a fejét. – És mit gondolsz, mit tennének, ha arra a következtetésre jutnának, hogy Földlakó? – Rachelre meredt. – Megtámadnák a Földet, egy olyan bolygót, amelynek nincs megfelelő technológiája a visszavágáshoz.

Rachel felemelte a kezét. – Akkor felkenek egy kis sárga és zöld sminket, a ruhagenerátorral pedig csináltatok magamnak egy átkozott gathendi-jelmezt, és azt veszem fel!

Savaas felnevetett. – Ez összezavarná a grunarkokat.

Többen kuncogtak.

De Wonick nem tört meg. – Ez egy öngyilkos küldetés! – morogta. – Ugye tisztában vagy vele? Még ha le is szállsz a bolygón, átjutsz a biztonságiakon, betörsz az uralkodó erődítményébe, átgázolsz a királyi őrségén, és minden esély ellenére kivégzed, akkor is beindítasz minden riasztót és biztonsági intézkedést, és lezárják a bolygót. Soha nem jutsz ki onnan élve!

Igen. Ő is erre a következtetésre jutott, ezért nem akarta elmondani a férfinak. A gathendiek nem ismerték a Halhatatlan Őrzők képességeit, és nem lettek volna felkészülve a behatolására. Rachel biztos volt benne, hogy eléggé meglepheti őket ahhoz, hogy elérje a császárt. De miközben ezt véghezviszi, kétségtelenül meg fog szólalni a riasztó, és a császár katonai és biztonsági erőinek minden katonája összegyűlne a kastély, vagy a főváros, vagy az erődítmény körül... nevezze akármilyen pokoli helynek is az otthonát.

Bár képes volt túlélni egy csatát több tucat gathendi ellen akkor, amikor a hajókon található szűk folyosók korlátozták őket, még a puszta önhittség sem győzte volna meg arról, hogy képes lenne legyőzni egy épületben nyüzsgő, és az azt körülvevő ezreket. Rachelnek nem volt valós reménye arra, hogy a császár megölése után elég sokáig fog élni ahhoz, hogy visszatérjen a hajóra. Pedig megígérte Wonicknak, hogy visszatér ide, és vele éli le hátralévő napjait.

– Tudom – felelte a lány gyengéden, akit ugyanúgy bántott a közös jövőjük elvesztése, mint ahogyan a férfit is. – De ha a gathendiek megpróbálnának téged és a testvéreidet megsemmisíteni, nem kockáztatnál mindent, hogy megállítsd őket?

A válasz ott volt a férfi szemében, annak ellenére, hogy nem akarta kimondani.

– Egy élet... – Megveregette a mellkasát. – Az én életem... nem ér többet, mint azok a milliárdok a Földön, amelyeket ez megmenthet.

Percek teltek el. Mindenki vonakodott megszólalni, és várták, hogy bármilyen határozat is szülessen.

Wonick szeretett vonásain rezignáció jelent meg, és átnyújtotta a kezét az asztalon.

Rachel szemében nedvesség gyülekezett, amikor megfogta.

– Veled megyek – jelentette be.

Sokk futott végig rajta. – Micsoda?

Amikor Rachel megpróbált elhúzódni, a férfi szorosabban markolta meg a kezét. – Veled megyek.

Megrázta a fejét. – Szó sem lehet róla! Te magad mondtad, hogy nem tudom elérni az uralkodót anélkül, hogy több ezer megfigyelő kamera és drón ne rögzítené a képemet. Ha a gathendiek rögzítik a te képmásodat is, az egész galaxisban elterjesztik a hírt, és újabb kiborg-vadászatot indítanak.

Felvonta a szemöldökét. – Ha te el tudod titkolni, hogy Földlakó vagy, én miért ne tudnám elrejteni, hogy kiborg vagyok?

Rachel kétségbeesetten kereste a választ.

– Arcfelismerő adatbázisok. Az én vonásaimat nem térképezték fel. A tiédet igen. A smink megváltoztathatja az arcbőröd színét, de a főbb vonásokat nem. Már ez alapján is képesek lesznek azonosítani téged.

– Nem, ha a sisakom eltakarja ezeket a vonásokat.

– Akkor felismerik a kiborg páncélodat.

Savaas megrázta a fejét. – Évekkel ezelőtt elhagytuk az eredeti páncélzatunkat, emlékszel? A páncél, amit most viselünk, mind saját tervezésű. Te és Janwar legénysége vagytok az egyetlen nem kiborgok, akik látták és még mindig életben vannak. Senki más nem hozná összefüggésbe velünk.

– És – tette hozzá Wonick – elfelejted, hogy a páncélom gyakorlatilag láthatatlanná tesz.

– Csak addig, amíg komoly károkat nem szenved – mutatott rá. – Azt hiszed, enélkül elkísérhetsz a császárhoz?

Megvonta a vállát. – Talán T tud nyomtatni egy maszkot, amiben úgy nézek ki, mint Astennuh kancellár.

Janwarból nevetés szökött ki. – Óó! Ez tökéletes lenne! Utána a megmaradt gathendiek a haragjukat arra a grunarkra fogják fordítani.

Wonick megszorította Rachel kezét, visszaterelve magára a nő figyelmét. – Veled megyek – ismételte meg. – Talán ha megtöltjük annak az ócskavas gathendi hajónak, ahogy te nevezed, a raktereit C-23-asokkal és K-6-osokkal, akkor legyőzhetjük az esélyeket, és élve kijutunk onnan.

Rachel megrázta a fejét. – Olyan keményen dolgoztál azért, hogy létrehozd ezt a békés életet magadnak és a testvéreidnek, Wonick. Megérdemled, hogy a következő akárhány évszázadban élvezd ezt.

A férfi szomorúan mosolygott rá. – Nélküled nem tudom megtenni! – Felemelte a lány kezét, csókot nyomott az ujjpercére, és a szoba többi része eltűnt. – Megígérted, hogy életünk hátralévő részét együtt töltjük!

Ez igaz. Egy könnycsepp gördült végig Rachel arcának egyik oldalán, de nem volt hajlandó letörölni.

– Akár néhány napot, akár ezer évet ölel fel – bizonygatta Wonick nyugodt arcvonásokkal –, szándékomban áll betartani az ígéretemet!

Rachel elszorult torkából nagyot nyelve próbálta eltüntetni az ott keletkezett csomót.

– Akkor rohadtul biztosra kell mennünk, hogy ezer év lesz – válaszolta rekedten.

Wonick kiegyenesedett, elengedte a nő kezét, és elindult megkerülni az asztalt.

Rachel félúton találkozott vele, és a karjaiba vetette magát.

Wonick úgy csókolta meg, mintha ez lenne az utolsó csókjuk. Rachel szíve dübörgött a mellkasában, miközben a férfihez simult. Mennyire szerette őt. A gondolat, hogy elveszítheti Wonickot – hogy végignézi, ahogy gathendiek leterítik őt, miközben segít neki elérni a császárt – teljesen összetörte.

Mintha olvasott volna a lány gondolataiban, a férfi megszakította a heves csókot, és a nőre meredt. – Meg tudjuk csinálni – suttogta. – Meg fogjuk csinálni!

Rachel csak bólintani tudott, túlságosan fojtogatták a könnyei és a félelmei, hogy ne így legyen.

Janwar megköszörülte a torkát.

– Oké. Úgy tűnik, megváltoztak a terveink. Fordítsuk a figyelmünket arra, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy Rachel és Wonick sikerrel járjanak az új küldetésükön, és hazatérjenek.

 

A Tangata még aznap este elindult Rachel további eltűnt barátainak a keresésére. Simone egészen az indulásuk pillanatáig vitatkozott, el akarta kísérni Rachelt a küldetésére. Janwar szintén. Wonick nem gondolta, hogy a barátja azt akarja, hogy Simone részt vegyen egy olyan küldetésben, ami még mindig öngyilkosságnak nézett ki. Janwar azonban megértette a nő okait, és nem akart elválni tőle.

Rachel visszautasította. – Ha a Tangata kis legénységének többi része nélkületek folytatja a Földlakók keresését – mondta Simone-nak –, mit fognak tenni, ha találnak egyet egy másik hadihajón, vagy titkos bázison? Nagyban javulnának az esélyeik a kiszabadításukra, ha te és Janwar ott lennétek, hogy segítsetek nekik.

Ez egy erős érv volt. A Tangata legénysége csekély számú volt. Mindössze hat ember, Janwarral együtt.

Wonick azonban azt gyanította, hogy Rachel jobban aggódott amiatt, hogy Simone-t megölik, ha csatlakozik hozzájuk.

Miután a Tangata távozott, a kiborgok lehozták a gathendi hajót ugyanarra a tisztásra, amelyet a Tangata is elfoglalt. Wonick, Rachel, Savaas és féltucatnyi kiborg testvér állt mellette a telihold fényében fürödve, és azt vitatták meg, milyen fegyverzetet kellene hozzáadniuk.

Rachel a homlokát ráncolta. – Ha jobb fegyverekkel szereled fel az egyik hajójukat, nem fogják észrevenni?

Wonick megrázta a fejét. – Nem, ha azok a fegyverek használat előtt rejtve maradnak.

A lány tekintete elsiklott a férfi válla fölött.

– Aj-aj! Azt hiszem, valami baj van. Nebet erre tart, és dühösnek látszik. Bármi is az, nem én voltam! Semmihez sem nyúltam ma a gépteremben!

Wonick mosollyal küzdve megfordult. A jókedve gyorsan elhalt.

Nebet közeledett feléjük, arcvonásaira düh ült, és gerincét is megfeszítette.

– Mi az? – kérdezte Savaas.

Nebet megállt előttük.

– Befejeztem az utolsó gathendi-fájlok dekódolását.

Wonick a homlokát ráncolta. – Mit találtál? – Remélte, hogy nem Rachel barátaival kapcsolatban talált rossz híreket.

– A kiborg program, amiről Janwar mesélt nekünk? Amit a gathendiek elkezdtek a Promeii 7 melletti bázison?

– Igen?

– Astennuh kancellár nem csak az indításhoz szükséges kutatásokat adta meg a gathendi császárnak. – Egy izom megrándult az állkapcsában. – Átadott neki néhányat a testvéreink közül is.

Döbbenet futott végig Wonickon, és egy lépést hátra kényszerítette.

– Micsoda? – bukott ki Rachelből.

– Odaadott nekik néhány kiborg testvérünket, akikről azt hittük, hogy leszerelték őket.

Wonick rábámult. – Janwar nem talált egyet sem azon a bázison. Kiszabadította volna őket, ha ott lettek volna.

Nebet megrázta a fejét. – A testvéreink nincsenek azon a bázison. A gathendiek kiborg-programja nem ott kezdődött. Ott csak a tesztelést és a finomítást végzik.

Rachel egyikről a másikra pillantott. – Ők...? Halottak a testvéreid?

Ha valami, Nebet még dühösebb lett. – Az akták szerint néhányan közülük még életben lehetnek.

Wonickban megkönnyebbülés és rémület feszült egymásnak. – Mióta vannak a gathendieknél?

– A lázadásunk második éve óta. Astennuh a gathendiek által a számlájára befizetett hatalmas összegből finanszírozta a többi kiborg levadászását és meggyilkolását.

Savaas úgy nézett ki, mintha egy e-gránát találta volna el a gyomrát. – Néhány testvérünk egész idő alatt a gathendiek kezében volt?

Wonick alig volt képes ezt felfogni. A kiborg-lázadás tizennyolc évvel ezelőtt ért véget. Akkoriban minden bizonyíték arra utalt, hogy azok a kiborgok, akiket Wonick és Savaas nem tudott felszabadítani, halottak voltak.

Nebet bólintott.

– Hányan? – kérdezte Wonick.

– Hatan.

Wonick ökölbe szorította a kezét.

– Vannak nevek? – kérdezte Savaas.

– Nincsenek.

– Ez mindent megváltoztat – morogta Savaas. – Rachel, te és Wonick nem fogjátok elvinni a gathendi hajót a császár erődjébe!

Rachel bólintott. – Természetesen. Megértem. Meg kell találnotok a testvéreiteket.

És mint a kiborgok vezetői, Wonick és Savaas vezetné a keresést. Wonicknak meg kell győznie Rachelt, hogy halassza el a küldetését. Nem akarta, hogy a nő egyedül kísérelje meg a merényletet.

– Már tudjuk, hol vannak a kiborg testvéreink – tájékoztatta Nebet.

Mindenki meglepetten nézett rá.

– Tényleg? – kérdezte Rachel.

Nebet Savaas szemébe nézett. – A császár bázisán vannak.

Wonick nem erre számított, de... – Van értelme. A császár új otthona olyan szigorúan őrzött titok, hogy az Aldebari Szövetségben senki még csak megsejteni sem tudta a helyét.

Nebet bólintott. – Az információk szerint a császár az első húsz-harminc évben bázisról bázisra költözött, miután az Aldebari Szövetség szétrúgta a flottája seggét. A jelenlegi bolygón csak nem sokkal a kiborg-lázadás kitörése előtt telepedett le. A tartózkodási helye pedig annyira szigorúan titkos, hogy még a gathendi parancsnokok némelyike sem tudja, hol tartózkodik a császár. Mindig olyan bázisokra irányítják őket, mint amilyet Janwar is talált, hogy lerakják a rakományukat, feltankoljanak, és ahol új parancsokat kapnak.

– Honnan tudta ez a parancsnok? – kérdezte Rachel.

Nebet ferde mosolyt villantott. – Igazunk volt abban, hogy van családi kapcsolat. A császár helyettes parancsnoka bátyja annak a grunarknak, akit megöltünk.

– Megint lecsap a kivételezés – mormogta Rachel. – Nem csoda, hogy az a szemétláda annyi mintát gyűjtött a biofegyver-tanulmányaikhoz.

Wonick bólintott. – Mivel a császár azon a bolygón van, ez lesz a legjobban őrzött és legjobban megerősített bázisuk. – Ezért tekintette öngyilkos küldetésnek a Rachellel közös küldetést.

– Ami tökéletes helyszínné teszi a kiborg-programjuk eredetének elhelyezésére – állapította meg Savaas, és megrázta a fejét. – Nem lepne meg, ha a császár az akseli kiborgokat is közel akarná tartani, mint a háborúban gyűjtött trófeákat.

Egy egomániás grunark volt.

– Szóval... – mondta Rachel. – Úgy tűnik, mindannyiunknak van valami, amit nagyon szeretnénk elérni azon a bolygón. Mi a terv?

Savaas Wonick szemébe nézett. A privát kommunikációs csatornájukon keresztül másodpercek alatt összeállították a lehetőségeiket.

– Téged és négy egységet elviszünk a bolygóra a Shagosa fedélzetén.

Rachel Wonickra pillantott. – Mi az a Shagosa?

Megfogta a lány kezét, és megszorította.

– A Tangata nagyobb változata, amit mi építettünk, és kéznél tartunk arra az esetre, ha valaha is evakuálnunk kellene.

A nő a férfira meredt. – Tényleg?

Savaas a homlokát ráncolta. – A gondolat, hogy a Shagosát harcba vigyük, nyugtalanít. Azért építettük, hogy az otthonunk legyen, ha bármi is elpusztítja azt, amit ezen a bolygón teremtettünk magunknak. Évekbe telne, amíg felépítenénk egy másikat. De a Shagosa álcázó technológiája lehetővé teszi, hogy lecsapjunk anélkül, hogy a gathendiek észrevennék a közeledésünket, és egy sokkal fejlettebb orvosi részlege van a testvéreink számára, hogy a kiszabadításuk után ott gyógyuljanak.

Wonick megszorította a nő kezét.

– Csak azért tartózkodtam attól, hogy azt javasoljam, hogy a gathendi hajó helyett azt válasszuk, mert nem akartam, hogy a többiek itt maradjon evakuálási lehetőség nélkül, ha távollétünkben valami váratlan dolog történne.

Savaas sajnálkozó pillantást vetett rá. – Úgy terveztük a Shagosát, hogy önfenntartó otthonként szolgáljon számunkra, ha ezt valaha is el kellene hagynunk.

– Ez olyan, amelyik ellát minket – tette hozzá Wonick –, jól védett és kielégítő, amíg nem találunk egy másik világot, ahol letelepedhetünk. Miután Janwarnak odaadtuk a Tangatát, a Shagosa az egyetlen, amink van.

A nő a férfi oldalához simult. – Megértem. Nem haragszom, hogy korábban nem ajánlottad fel a használatát. A császár megölése az én küldetésem. Nem a tiéd.

– Most már srul biztos, hogy ez a mi küldetésünk – morogta Savaas. – Amint biztosítottuk a testvéreink kiszabadulását, holtan akarom látni azt a grunarkot!

A nő komoran elmosolyodott. – Ó, az lesz! Hagyd rám azt a fattyút!

 

Simone és Liz röviden körbevezette Rachelt a Tangatán, mielőtt Janwarral és a többiekkel elmentek. A Shagosa néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve valóban hasonlított rá.

Először is, a Shagosa rohadt nagy volt. Akkora volt, mint egy hatalmas úszó város, de nagyon elegáns és tele volt fegyverekkel.

Kettő, a Shagosa folyosóinak fehér falait nem díszítették festmények. Úgy tűnik, Kova igen tehetséges művész volt. Festményei, amelyek a portréktól kezdve a tájábrázolásokon át az absztraktokig terjedtek, színnel töltötték meg a Tangata folyosóit.

Három, a Shagosa személyi szállásai lényegesen kisebbek voltak. És miért ne lennének azok? A Rachel barátaival való találkozásuk előtt a Tangata legénységét csak Janwar, az unokatestvére, Krigara, Elchan, Srok’a, Kova és Soval alkotta. A hálószobáik nagyon tágasak voltak.

A Shagosát viszont úgy tervezték, hogy otthont adjon a teljes kiborg népességnek. De jól gazdálkodtak a rendelkezésre álló helyekkel. Rachel kollégiumszerű, többágyas szobákra számított. Ehelyett az itteni szálláshelyek nagyon hasonlítottak a kiborgok által a bolygón tervezett otthonokra. Minden lakosztály hat hálószobát és egy közös lakóteret foglalt magában. Igaz, ezek kisebbek voltak, mint a bolygón lévő házakban találhatóak. De meleg, otthonos érzést keltettek.

Ezzel szemben a kiborg-vezetők szállásán csak három hálószoba volt – Wonické, Savaasé és Jované –, és valamivel tágasabb volt. Wonick – Jovan nagy csalódására – arra utasította a fiút, hogy maradjon hátra. Ez a küldetés még a nagyobb létszámukkal is veszélyes lesz.

Jovan még gyerek volt, amikor a kiborgok rátaláltak, és az azóta eltelt évek alatt annyi műtéten esett át, hogy az egyetlen harci tapasztalat, amit szerzett, a többiekkel való küzdelmekből és a gathendiekkel nemrég vívott rövid összecsapásokból származott. Savaas egyetértett azzal, hogy Jovannek nem ezt a küldetést kellene felhasználnia arra, hogy további tapasztalatokat szerezzen.

Bár Jovan szobája szabad volt, senki sem tűnt meglepettnek, amikor Rachel átköltöztette csekély holmiját Wonick hálószobájába. Nem is emeltek semmilyen ellenvetést. Rachel azon tűnődött, vajon a kiborgok közül néhányan nehezményezhetik-e, hogy Wonick szerelmi kapcsolatba lépett vele, amikor ez a többiek számára elérhetetlennek tűnt. De nem látott dühös pillantásokat. Csak néhány sóvárgó tekintetet.

Ha Seth megengedi, és hagyja majd, hogy több tehetséges és halhatatlan is újra az űrbe merészkedjen, miután ő megölte a gathendi császárt, talán Rachel rá tudná beszélni, hogy engedje Janwarnak, hogy néhányat a kiborgok szülőbolygójára hozzon. A vámpírok levadászásával és az ellenük folytatott harccal töltött több száz – vagy akár több ezer – év után sok halhatatlan nő értékelné, ha letehetné a kardját, és békés életet élhetne.

Beleszeretni egy kiborgba, aki nem öregszik, csak hab lenne a tortán.

– Simone megmutatta neked a parkot a Tangatán? – kérdezte Wonick.

Ők ketten kéz a kézben sétáltak a Shagosa egyik folyosóján.

– Nem. Akarta, de nem maradt rá idő. Meg akartam vizsgálni közelebbről is a C-23-asokat és a K-6-osokat, hogy képet kapjak a működésükről.

Wonick ajkai megrándultak. – Hát persze, hogy azt tetted.

Vigyorogva meglökte a vállával a férfit. – Egyébként hová megyünk? – Még sosem járt ezen a folyosón.

– Van valami, amit meg akarok mutatni neked.

Összeszűkítette a szemét. – Kíváncsi vagyok. Vezess, Jóképű!

Elmosolyodott. – Így hívtál, amikor először beszéltünk a kommon.

– És igazam volt. Ördögien jóképű vagy. – A férfi oldalához hajolt, és szabad kezét Wonick bicepszére simította. – Ezt mondanám neked gyakrabban is, de nem akarom, hogy nagyképű legyél.

Wonick azt a furcsa pillantást vetette rá, amelyet gyakran megtett, amikor valami nem stimmelt a fordítással. – Az én fejem nem túl nagy. Mindenem nagy.

Rachel megmozgatta a szemöldökét. – Ami számos pajkos viccet juttat eszembe.

Wonick felnevetett, miközben befordultak egy sarkon.

Egy áttetsző kristályajtó állt velük szemben. Azon túl éles fény és...

Rachel megállt és bámult. Erdő.

– Ez egy kivetítés? – Ha az előtte lévő jelenet egy számítógép által generált kép volt, amelynek célja, hogy a kiborgokat az otthonukra emlékeztesse, hihetetlenül élethű volt.

– Nem. Ez valódi. – Wonick előre húzta a nőt, megfogta a csuklóját, és meglengette a kezét a belépési érzékelő fölött.

Az ajtó felcsúszott.

Szél söpört ki, és ugyanazt a friss levegőt hozta, amit Rachel a kiborgok új anyabolygóján tapasztalt. Madárcsicsergés kísérte, valamint a valahol a látóhatáron kívül csobogó víz hangja.

Mély levegőt vett. – Hűha! Otthon illata van. – Az ő otthona. Nem a mai, iparosodott Földé, hanem azé a helyé és időé, ahol született. A szellő gyermekkori emlékeket idézett fel, amely szinte pontosan olyan illatot hordozott, mint az, amely a haját borzolta, amikor a faluját körülvevő erdőben játszott: a természet szennyezés nélküli illata. Olyan jó.

Ujjaikat összefonva, Wonick bekísérte a lányt, és egy árnyékos ösvényre vezette.

Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Rachel felnézett. Egészen felfelé. Bár a fák itt nem voltak olyan magasak, mint a Wonick bolygóján lévő koros erdők, elég magasak és sűrűek voltak ahhoz, hogy a lány ne lássa a tetejüket.

– Ez a Shagosa parkja? – kérdezte csodálkozva.

– Igen.

– Ez hatalmas! Amikor Simone említette, hogy a Tangatán van egy park, én valami olyasmit képzeltem el, ami akkora, mint egy földi játszótér. Vagy talán valami szimulált egy holo-valami szobában. Ez... – Megrázta a fejét, és egy játékboltot először meglátogató gyerek elkerekedett szemével nézett körül. – Ez elképesztő, Wonick!

Büszkeség villant a férfi tekintetében.

– Örülök, hogy tetszik!

– Nem tetszik. Imádom! – Ahogy egyre beljebb merészkedtek az erdőben, egy útelágazáshoz értek, amely három lehetőséget kínált. – Nem is látom az ösvények végét, és azt sem, hogy hová vezetnek. Mekkora ez?

– A hajó teljes hosszán végighúzódik, és ezen az oldalon minden olyan fedélzetet magába foglal, amely nem szükséges a meghajtáshoz vagy a fegyverzethez.

– A fél hajót elfoglalja? – fakadt ki döbbenten. Ez kolosszális volt.

A férfi elvigyorodott, láthatóan élvezte a nő lenyűgözöttségét.

– Muszáj! – Végigvezette Rachelt az egyik ösvényen. – Ez teszi a hajót önfenntartó otthonná számunkra, ami mindent biztosít, amire szükségünk lenne, ha nem találnánk egy másik kolonizálható bolygót.

Két színes madár röppent fel az aljnövényzetből, és szállt el mellettünk.

Rachel elragadtatottan nevetve megállt, és figyelte, ahogy eltűnnek a mögöttük lévő sűrű erdőben. – Vannak itt madarak? – Azt hitte, hogy a csiripelést és a füttyögést csak a hangulat kedvéért játszották be. Jobbra tőle mozgás keltette fel a figyelmét. – Az egy mókus?

– Mi rinyáknak hívjuk őket.

– Hát, a rinyák rohadtul imádnivalóak! – A kis lény úgy nézett ki, mint egy mókus és egy mormota keresztezése, néhány szokatlan kiegészítéssel. Szürke bundáját fekete csíkok és pöttyös foltok díszítették, amelyek egy őzgidára emlékeztették. Az otthoni mókusokkal ellentétben ennek a kis aranyosnak dús fekete sörénye is volt, mint egy oroszlánnak, és olyan bolyhos farka, mint egy pompom-gombóc. Rachel felnevetett.

– Az egész parkban találsz vadon élő állatokat – mondta Wonick, miközben folytatták a sétát.

– Mekkora és mennyire változatos?

– Semmi veszélyes. Az általunk kiválasztott legnagyobb emlősök nem sokkal nagyobbak nála. De a lehető legjobban akartuk utánozni az anyabolygónk finoman kiegyensúlyozott ökoszisztémáját, hogy stabil és fenntartható legyen. Vannak beporzók. – Egy pillangószerű rovarra mutatott, amely a tőlük balra lévő fák között repkedett. – Fogyasztók. – A rinya felé biccentett, amely kíváncsian tanulmányozta őket, miközben valami diófélét rágcsált, amit újra és újra megforgatott a kis mancsaiban. – Lebontók.

– Mint a férgek?

Bólintott. – És a termők. Az erdő rengeteg dióval lát el minket.

– Ez mind erdő? – Rachel el sem hitte, mennyire úgy érezte, mintha a szabadban lennének.

– Nem. Szükségszerűen az erdő foglalja el a legtöbb helyet. Ez biztosítja számunkra a friss levegőt és a tiszta vizet. A Kandovartól és más hajóktól eltérően nekünk nincs szükségünk légkör-generátorokra, amelyek megtisztítják az általunk termelt szén-dioxidtól, és oxigénnel látnak el minket. Erről az erdő gondoskodik. Nincs szükségünk a más hajókon található vízfeldolgozókra sem, amelyek újrahasznosítják és megtisztítják a szennyvizet az újrafelhasználáshoz. A sajátunkat átengedjük a parkon keresztül. Miközben a víz az egyik végéből a másikba jut, a növények gyökerei tápanyagokat vesznek fel belőle, és természetes módon megtisztítják.

– Ez zseniális! – Rachel a fák között átszűrődő fénysugarakra mutatott. – Gondolom, ez valamiféle hatalmas üvegházi lámpa, ami megadja a növények számára szükséges fényt a fotoszintézishez?

– Igen. – Elmosolyodott. – Janwar elmondta, milyen módosításokat kell végrehajtani rajta, hogy ne tudjon ártani neked. Ugyanezt tette Simone kedvéért is, miután leégett a Tangata parkjában. Amikor bármelyik belépési ponton meglengeted a kezed az ajtóérzékelő fölött, egy átlátszó pajzs csúszik a fények elé, hogy megvédjen az ultraibolya sugárzástól. Amint távozol, a pajzsok visszahúzódnak.

Rachel döbbenten megállt. – Ezt te csináltad? Kicserélted az összes lámpát? Miattam? – Ez elég nagy munkának hangzott: pajzsok készítése, beszerelése, az érzékelők átprogramozása...

– Természetesen. Tudom, mennyire szereted a reggeli futásainkat az otthoni erdőben. – Ajkai gyengéd mosolyra húzódtak. – És a park nem csak erdőből áll. Vannak mezőgazdasági parcellák is, ahol zöldséget és gyümölcsöt termesztünk, ha nassolni szeretnél, sziklák, amelyeket megmászhatsz edzés vagy szórakozás céljából, több sétaút, néhány rét, és egy tó, amelyben úszhatsz. Biztosítani akartam, hogy mindezt élvezhesd anélkül, hogy aggódnod kellene a napfény miatt.

Átkarolta a férfi derekát, és lábujjhegyre emelkedett, hogy megcsókolja az állát. – Szeretlek, Wonick!

A férfi édes csókban követelte a lány ajkait. – Én is szeretlek. – Aztán elvigyorodott. – Teljes kitárulkozás: S csinálta a legtöbb munkát a fényeken. Én csak megmondtam neki, hogy mit akarok.

Elvigyorodott. S volt a Shagosa AI változata a Tangata T-jének.

– Emlékeztess, hogy köszönjem meg neki!

– Szívesen – szólalt meg egy vidám férfihang valami láthatatlan hangszóróból.

Rachel felnevetett.

Wonick folytatta a túrát, megmutatva neki a mezőgazdasági parcellákat.

Rachel megrázta a fejét. – Annyi élelmiszert termesztetek lent a bolygón. Mit csináltok a felesleggel, amit a hajó termel?

– Hosszú távú tárolásra készítjük elő és csomagoljuk az ételeket. Az új bolygónkon még nem tapasztaltunk súlyos aszályt vagy más természeti katasztrófát, amely hátrányosan befolyásolhatná a termést. De a geológiai kutatásaink arra utalnak, hogy előfordultak már ilyenek a bolygó múltjában.

– Folyamatosan lenyűgöz az a gondolkodás és erőfeszítés, amit a jövőre való felkészülésbe és a minden alapot lefedő felkészülésbe fektettek.

– A fordítóm az utóbbit sportfogalomként határozza meg.

Bólintott. – Ez a minden lehetőségre vagy eshetőségre való felkészülést jelenti.

– Igen, így van. – A körülöttük lévő erdő felé mutatott. – Mindezek megteremtése évekig tartó tervezést és cselekvést igényelt, itt-ott kiigazításokat eszközöltünk, hogy a növények és az élővilág egy kényes egyensúlyban boldoguljanak együtt. Ez nem olyasmi, amit meg tudnánk csinálni az utolsó pillanatban, ha egy természeti katasztrófa elpusztítaná a települést, vagy ha ellenséges erők szállnák meg a bolygót.

Ő és Savaas komolyan gondolták, hogy soha többé nem ragadnak az űrben, kevés erőforrással. Rachel arra gondolt, hogy jó öt percig leesett állal bámult, amikor nem sokkal a bolygó elhagyása előtt elvitték a Shagosára. Egy kialudt vulkán belsejében építették meg, amelyet kivájtak, hogy elegendő helyet biztosítsanak a hajó- és egyéb jármű- és fegyverépítési törekvésekhez. A hegesztésből keletkező füst és bármi más, ami az építményekbe került, régi lávacsatornákon keresztül távozott, amelyek olyan paravánokkal voltak felszerelve, amelyek megakadályozták, hogy bárki, aki a fejük fölött repült, lássa, mi rejtőzik bennük. A vulkán belseje az űr sötétségét is szimulálta, amiről Rachel úgy gondolta, hogy biztosan segített nekik kitalálni mindent, amire a parknak szüksége lehet egy olyan utazásban, amely a végtelenségig tarthat.

Hangokat hozott a szellő, ahogy közeledtek egy a fák közötti törés felé. Férfiak. Beszélgetés és nevetgélés. Fröcskölés is.

Az ösvény végére érve Rachel elmosolyodott. Néhány kiborg úszott egy kis tóban. Az egyik végén néhányan egy labdával játszottak. Mások a víz melletti puha füvön heverésztek a napon, miközben Nebet és Benwa egy impozáns sziklafalon mászott fel. Miután felértek a csúcsra, mindketten belevetették magukat a tóba.

A férfiak mindannyian feléjük néztek, és üdvözölték őket.

Rachel visszaintett, majd felvigyorgott Wonickra.

– Te és Savaas Sethre és Davidre emlékeztettek.

– A Föld Halhatatlan Őrzőinek vezetői?

Bólintott. – Tényleg mindent megtesznek azért, hogy mi, halhatatlanok minél több örömet találjunk az életben. Te is ugyanezt teszed az embereidért. Ez gyönyörű. – Amikor pír kúszott Wonick arcára, a nő mosolya kiszélesedett. – Te pedig elpirultál. Ez annyira imádnivaló!

A kiborgok közül többen felnevettek.

Wonick káromkodva vezette a nőt előre. – Tudsz úszni?

– Mint egy hal. – Felemelte a hangját. – Miért nem mászunk fel arra a falra, és ugrunk le együtt? Megmutatnánk ezeknek a fickóknak, hogy kell ezt igazán csinálni!

Ez gúnyolódások és kihívások sorát váltotta ki, amelyek újabb emlékeket idéztek fel a testvéreiről.

Wonick elvigyorodott. – Csináljuk!

A sziklafal végül elég nagy kihívást jelentett. Ő és Wonick alsóneműre vetkőztek. Hála a flancos ruhagenerátornak, Rachel szekrénye most már tele volt kiborg-ruhákkal, amelyeket úgy terveztek, hogy illeszkedjenek az apró méretéhez. Új alsóneműje kényelmes, rugalmas biciklisnadrágra hasonlított. Az új melltartók szorosan illeszkedtek a példaként szolgáltatott sportmelltartóhoz, konzervatív szabással, amely nem mutatott dekoltázst.

Bár az volt a benyomása, hogy Wonicknak nem tetszett, hogy a többi férfi is látja ilyen gyéren öltözöttnek, nem tett megjegyzést, és nem is nézett rájuk, miközben ők ketten a szikla tövéhez ballagtak. Rachel figyelmesen tanulmányozta a falat. Ha kiborgok gyártották a falat, amellyel most szembenézett, akkor fantasztikus munkát végeztek. Semmi sem utalt a színén, az alakján vagy a textúráján arra, hogy nem egy természetes sziklaalakzatról van szó.

Wonick ragaszkodott hozzá, hogy Rachel menjen előre, majd szorosan követte, és megígérte, hogy elkapja, ha elveszítené a kapaszkodást. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, miért. Nem talált szép, könnyen megragadható kiugrókat, széles bemélyedéseket vagy réseket, amelyeken fogást talált volna a keze. Ehelyett ez a fal csak érme nagyságú éleket és gyűrődéseket kínált, amelyek alig voltak elég nagyok az ujjbegyeinek és a lábujjainak.

– Magadon kellett volna hagynod a bakancsodat. – Egyik kezét Rachel egyik lába köré kulcsolta, és segített támaszt találni a lábának. – A szikla felhorzsolja a bőrödet.

Testével szorosan a falhoz simulva, ujjbegyeit egy kis peremre helyezte, és felhúzta magát.

– Jól vagyok! – Ha többször is megmászná a sziklafalat, az megviselné a lábujjainak bőrét. De a vírus meggyógyítaná.

Amikor Rachel felért a csúcsra, odalent éljenzés, huhogás és taps tört ki.

Rachel vigyorogva meghajolt a férfiak előtt, és hátralépett, hogy Wonicknak is helyet adjon, hogy csatlakozhasson hozzá. Addig észre sem vette, hogy a „hegy”, amelyre felmásztak, a hajó egyik külső falának ütközött. A csúcsot egy rét ékesítette, amely elég széles volt ahhoz, hogy több nagytestű kiborg elterülhessen a fűben és napozhasson, ha akart. Fölötte egy falfestmény díszítette a falat, amely annyira élethű volt, hogy a lány először azt hitte, egy fotó az erdőről.

Amikor Rachel elfordult tőle, és ismét a park felé fordult, béke árasztotta el. A fák felső ágai egymásba fonódtak, és egyfajta kolosszeumot alkottak a lent lévő tó körül. Az ágak között rengeteg vadon élő állat élt. Apró majmokra és makikra emlékeztető emlősök nézegették kíváncsian, miközben leveleket és dióféléket rágcsáltak, vagy rovarokat fogtak. Néhányan ágról ágra szökdécseltek.

Wonick átkarolta Rachel derekát. – Hogy vannak a lábujjaid?

– Jól vannak – mosolygott a férfira, majd megcsókolta a vállát. – Te pedig csodálatos vagy.

Meglepetés és öröm ragyogta be jóképű arcvonásait.

– Tényleg?

– Mérhetetlenül. – Annyira boldog volt abban a pillanatban. Ott lenni vele ebben a gyönyörű környezetben, a barátai nevetése visszhangzott az erdőben... szinte meg tudott feledkezni arról a sok emberről, akik mindkettőjüket holtan akarták látni. – Szeretlek!

Gyengéd csókot nyomott a lány ajkára. – Szeretlek, Rachel!

Megsimogatta a férfi mellkasát. – Most pedig mutassuk meg ezeknek a fiúknak, hogyan kell merülni! Először te.

Wonick éles füttyöt adott ki, amitől a fákon lévő összes állat megállt és ránézett. Ez egy gyakran használt jel lehetett, mert a lenti emberek a tó széle felé úsztak, hogy helyet adjanak neki.

Wonick hátrált néhány lépést. Miután Rachelre kacsintott, gyorsan előrelendült, majd ugrott.

A perem fölött átkukucskálva Rachel elvigyorodott, amikor a férfi végrehajtott néhány előre szaltót, mielőtt a feje fölé emelte a karját, és belesiklott a vízbe. A csobbanás által keltett buborékok jelezték a víz alatti haladását, miközben U-alakban úszva visszajutott a felszínre.

Amint megjelent a feje, Rachel ujjongva felkiáltott.

Wonick vigyorogva csatlakozott a barátaihoz a tó partja közelében, és intett neki, hogy induljon.

Rachel egy kicsit fanatikus volt az olimpiai sportok iránt. Nyáron. Télen. Mindet imádta. És amikor valami klasszat látott, és úgy gondolta, hogy azt le lehet utánozni, szerette kipróbálni. Csodálatos síugrások. Snowboardos mutatványok. Bonyolult tornaforgások. Műugrás.

Mivel az első kettő függött a hó jelenlététől, az utóbbiak voltak a kedvencei. Seth már évek óta gondoskodott arról, hogy a Halhatatlan Őrzőket segítő Hálózat gondoskodjon Rachel számára úszómedencéről és ugródeszkáról, bárhol is állomásozott. És a műugró képességeinek tökéletesítése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy enyhítse a stresszt, amit az estéről estére ismétlődő, egyforma feladatok elvégzése okozott.

A legtöbb műugróval ellentétben, Rachelnek nem volt szüksége lendületre vagy ruganyos ugródeszkára ahhoz, hogy elrugaszkodjon. Fokozott ereje bőven elég volt neki. Így – mivel igazán nagyot akart ugrani – úgy döntött, hogy a szikla szélén egy kézenállással kezdi.

– Mi az ördögöt csinál? – motyogta valaki odalent.

– Rachel? – szólt oda neki Wonick.

Vigyorogva ellökte magát, és három fordított szaltót hajtott végre csukaállásban, mielőtt szinte csobbanás nélkül érkezett a vízbe. Éljenzés tört ki, a halk morajlást tompította a víz.

Amint Rachel felbukkant a felszínre, Wonick a vízen keresztül feléje iramodott, és lelkesen megölelte. – Ez rendkívüli volt! Hol tanultad meg ezt csinálni?

A lány átkarolta a férfi nyakát. – A versenyszerű műugrás nemzetközi sport a Földön. Én csak a legjobbakat utánoztam.

– Magadat tanítottad?

– Igen. – Sok hasas érkezéssel járt. És nem egyszer beverte a fejét az ugródeszkán, a szekundánsa legnagyobb bánatára. De Seth csak mosolygott és a fejét ingatta, amikor hívták, hogy gyógyítsa meg, és biztosítsa, hogy nem szenvedett agykárosodást. Kedves volt ilyen szempontból. Ha a Halhatatlan Őrzők találtak olyan sportot vagy más tevékenységet, ami boldoggá tette őket a szabadidejükben, ő nem ellenezte.

Hacsak nem csináltak valami hülyeséget, például nem ugrottak le egyre magasabb épületekről, hogy kiderítsék, milyen magasra tudnak menni, mielőtt a földet éréskor komoly sérüléseket szenvednének. Legtöbbjüknek volt már ilyen bűne, és ezért dühös szóbeli megrovást kaptak.

Egyik kiborgnak sem jutott eszébe, hogy kézállással kezdjék az ugrást. Most mindannyian ki akarták próbálni. Az erejükkel nem okozott nekik nehézséget, hogy Rachelhez hasonlóan megfelelő felhajtóerőt kapjanak, amikor ellökték magukat. Megpróbálták az ugrását is megismételni, gyakran hasra érkezéssel és más, nevetést és kötekedést kiváltó eredményekkel.

Rachel maga is végrehajtott még néhány ugrást, és előretolt csukákat és forgásokat tett hozzá, ami még több éljenzést és tapsot váltott ki. A délután hátralévő részét Wonick és ő együtt töltötték a többiekkel játszva és szórakozva. Csodálatos volt. Azok után a napok után, amelyeket a gathendi hajó fedélzetén töltött, ahol mindent megtanult, amit csak tudott, miközben Sinsta és a többiek elvesztését gyászolta, Rachelnek szüksége volt erre.

Tökéletes nap volt.