6. Fejezet

 

HATODIK FEJEZET

 

Fordította: Szilvi

 

Rachel visszaszorította a könnyeit, miközben keresztülszáguldott az erdőn, a szívét nyomasztotta Jóképű – nem, Wonick – árulása.

Eszébe jutott az utolsó üzenet, amit küldött neki, amelyben arra kérte, hogy tudassa vele, hol van, megígérve, hogy segít neki, ha tud. Ő pedig egész idő alatt hazudott neki. Hagyta, hogy elhiggye, mindketten rossz helyzetbe kerültek, hogy a keze meg van kötve, és valamilyen fenyegetés tartja őt bilincsben – akár képletesen, akár szó szerint –, ami megakadályozza, hogy a segítségére siessen.

Ehelyett egy trópusi paradicsomban élt, és egyszerűen nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen titkos menedékéről.

A torka összeszorult, ahogy újabb könnyek gyülekeztek a szemében. Micsoda bolond volt.

Nem volt hajlandó sírni, az árulás okozta fájdalmat határozottan dühbe fojtotta.

Düh égett benne, miközben egyenesen a gathendiek felé vette az irányt.

Eredetileg az volt a szándéka, hogy elvezeti őket egy másik tisztásra, amelyet a kapszula leszállásakor vett észre, aztán ki-beugrik az árnyékos erdőben, és egy-kettőt elkap alkalmanként. A nap már lemenőben volt, a magas fák felfogták a legerősebb fényt, és védték a fényérzékeny bőrét. Amint gyengült a fény, annál magabiztosabb lett, hogy könnyedén végezhet velük, mert szinte teljes sötétségben is olyan tisztán látott, mint egy macska, és a hőérzékelőik valószínűleg elromlottak. De most...

Csak ki akarta engedni a dühöt, amely a belsejét perzselte. Fájdalmat okozni. Büntetni. És ezek a gathendi fattyúk alig várták, hogy megbüntesse őket. Megölték azokat az embereket a Kandovaron, hogy rátegyék a kezüket Rachelre és a barátaira. Hát most megkapnak, gondolta rosszindulatúan.

A gathendiek bűze már azelőtt megcsapta őt, hogy meglátta volna őket. Nyirkos és kellemetlen, poshadt vízre emlékeztette, és eltömítette volna az orrlyukait, ha az orra már nem kezdett volna folyni az elfojtott könnyeitől.

– Idióta! – mormogta.

Az első gathendiek, amelyeket kiszúrt, nagydarabok voltak. Legalább olyan magasak voltak, mint a tisztáson hagyott harcosok, és nem viseltek páncélt. Rachel még soha nem látott ilyen idegenszerűnek tűnő lényeket. A lasaraiak eléggé hasonlítottak a földi férfiakra és nőkre ahhoz, hogy a legtöbben meg sem tudták volna különböztetni őket egyszerű ránézésre. Még a bőr- és hajszínük, valamint az arcvonásaik is hasonlóak voltak. A Yona egy kicsit más volt. A bőrüknek volt egy feltűnő szürkés árnyalata, és nagyobb volt a szemükben az írisz. De a vonásaik, akárcsak a lasaraiaké, emberinek néztek ki.

Nem kellene meglepődnie rajta. Ha a bolygók légköre hasonló volt, és az élet ugyanabból a hat alapelemből keletkezett, mint a Földön, miért ne alakultak volna ki hasonló életformák? De ezek a fickók...

Felugrott az egyik magasra törő fa egyik erős ágára, és megállt, hogy tanulmányozza a két támadót. Egyetlen szőrszál sem ékesítette arcukat. Mindketten kopaszok voltak, arcukat, nyakukat és mellkasukat sárgás, bőrre emlékeztető anyag borította. Mellkasukat olyan mellények védték, mint amilyeneket a Yona is viselt. Bár az anyag vékonynak látszott, az Ari’kkal folytatott beszélgetésekből tudta, hogy inkább a kevlárra hasonlít, és több O-puska lövést is kibír, könnyű védelmet nyújtva. Ugyanebből az anyagból készült nadrágok fedték a lábukat. Wonick testvéreivel ellentétben, a gathendiek a hosszú, vastag farkukhoz erősített ezüstös tüskéken kívül, láthatóan semmilyen más páncélzattal nem rendelkeztek.

Arcvonásaik hüllőszerű megjelenést kölcsönöztek nekik. Vékony ajkak. Szemük metszett pupillájú. Nincs szemöldökük. Lapos orr. Nincsenek fülek. Csak lyukak, amelyekről feltételezte, hogy azon keresztülképesek hallani. A fejük hátulján, valamint a karjuk, válluk, hátuk és farkuk külső részén a bőr sötétzöld volt, és olyan vastagnak tűnt, mint az aligátorok bőre. Emellett vastagon barázdáltnak és durva textúrájúnak látszott, ami megnehezítheti a pengével átszúrását.

A két vezető harcos pórázt tartott a kezében.

Rachel lefelé nézett.

A pórázok végén lévő lények a komodói sárkányokra emlékeztették, és olyan erővel robogtak előre, hogy a gathendi harcosoknak hátra kellett dőlniük, hogy fenntartsák az irányítást, és megakadályozzák, hogy a sedapák a hasukon húzzák őket előre. Volt azonban néhány fontos különbség a földi óriásgyíkokhoz képest – nevezetesen a két tüskés farok, és a Wonick által említett több sorban lévő fogak.

Úgy tűnt, hogy nagyon a fogaik közé akarják őt.

Rachel nem adja meg nekik a lehetőséget.

Megérezve a nő szagát, a vadállatok megálltak – villás nyelvük kivillant – és sziszegtek.

Rachel leugrott a fáról, és meglendítette a katanáit. Mindkét sedapa feje a földre zuhant, mielőtt a kezelőik egyáltalán észrevették volna, hogy egy ellenség érkezett közéjük. Miközben a gathendiek kinyitották a szájukat, hogy vagy felkiáltsanak, vagy segítséget hívjanak, a nő megpördült, és levágta a fejüket a vállukról.

Nehéz volt ezen a bőrön áthatolni. Szerencsére természetfeletti ereje volt.

A düh által hajtva Rachel továbbment, rátalált a nagyobb csoportra, és gyorsan átvágott a többi hüllő harcoson is, kikerülve az O-puskák tüzét, és minden harcost megölt anélkül, hogy egyetlen sérülést is elszenvedett volna.

Vajon segített, hogy a szemetek élve akarták elkapni, és nem kockáztathatták meg, hogy halálosan megsebesítsék? Abszolút. De még ha meg is akarták volna ölni...

Rachel évszázadokon át szinte minden éjjel erőteljes, kivételesen gyors, őrült vámpírokat ölt meg. A zsoldosokkal való legutóbbi összecsapásai pedig jól megtanították, hogyan kell kitérni a puskalövések elől.

Perceken belül elesett minden harcos.

Gyorsan lélegzett, de meghallotta a közeledő testek neszeit. Nem a gathendi hajó irányából, hanem a tisztás felől, ahonnan az imént távozott.

Egyik karját végighúzta az arcán, hogy letörölje a ráfröccsent vér egy részét, (úgy tűnik, a gathendieknek is vörös a vérük), és lenézett utolsó ellenfelére. A metszett pupillájú szemek üresen meredtek a lombokra. Egyik bakancsát a gathendi hasára támasztotta, megmarkolta katanája markolatát, és kirántotta a pengét a fickó mellkasából.

Wonick és a társai kivont fegyverekkel rontottak a helyszínre. Mindenki szeme elkerekedett, és több férfi is döbbenten káromkodott, ahogy szemügyre vették a vérontást, amit a nő az alatt a néhány perc alatt okozott, amíg utolérték.

Tekintetét rezzenéstelenül tartva lehajolt, és a pengéje lapját végighúzta a halott ellenség nadrágján, majd megfordította a fegyvert, és megismételte a mozdulatot, hogy eltávolítsa a vér nagy részét. Mire kiegyenesedett, a légzése már visszatért a normális kerékvágásba.

– Most megpróbáltok megölni engem? – Mindkét kardot megforgatva egy kicsit, felvonta a szemöldökét. – Vegyétek észre, hogy azt mondtam, megpróbáltok. Természetesen nem fog sikerülni. De gondolom, úgy érzitek, meg kell tennetek, amit meg kell tennetek, hogy biztosítsátok, hogy nem osztom meg a kis titkotokat, ha már leszámoltam a többi szemétládával, és elloptam a hajójukat.

Wonick szemöldöke mogorván húzódott össze. – Nem! Mi...

– Akkor ne álljatok az utamba! – Sarkon pördült, elrakta a fegyvereit, és elindult a fák között a hajó felé. Ha nem keresi több gathendi, akkor majd előcsalogatja a többit. Rachel a lehető leggyorsabban be akarta ezt fejezni.

Amikor léptek követték, nem törődött velük. A rohadt fattyúk mindenkit riasztani fognak öt mérföldes körzetben a közeledésemről.

– Rachel! – Wonick közvetlenül mögötte szólalt meg. – Egyedül nem győzheted le őket.

Rachel megtorpant, megpördült, ujját a férfi mellkasába döfte, elég erősen ahhoz, hogy az összerezzenjen, és újra felmordult: – Fogalmad sincs, mire vagyok képes, és mire nem!

Megragadta a lány csuklóját, közelebb húzta, és annyira lehajtotta a fejét, hogy csak centik választották el az arcukat. – És neked pedig fogalmad sincs, mennyire bánom, hogy becsaptalak! – A hangja őszintén csengett. A tekintete egyszerre közvetített bánatot és szégyent. De a lány nem hagyta, hogy ez megingassa.

Kiszabadította a kezét, némileg eltávolodott a férfitól, és figyelmesen követte a társai helyzetét, ahogy azok megálltak körülöttük. – Szeretnéd, ha ezt elhinném, ugye? De csak azért játszod a kedveset, hogy ne adjam ki a helyzetedet fűnek-fának, amint elviszem azt a szaros hajót erről a bolygóról! – Megrázta a fejét. – Hát, ezzel kapcsolatban nem kell aggódnod! Magatoknak akarjátok ezt a bolygót? Élvezzétek! Mert szándékomban áll elfelejteni, hogy valaha is léteztetek, amint kiléptem a légkörből.

Valami felvillant a férfi arckifejezésében, egy mikrováltozás – ami egy pillanat alatt megtörtént és el is tűnt –, ami mintha... fájdalmat tükrözött volna? Mintha a nő csapást mért volna rá.

Aztán elmélyültek a homlokán a ráncok.

– Most nem tudom megmagyarázni. Nincs rá idő. De ha te...

– Semmi, amit mondhatnál, nem mentség arra, amit tettél! – Megkeményítve a szívét, dühös pillantást vetett a férfira. – Szóval spórolj a levegővel!

Wonick csúnyán káromkodott. – Semmi sem tűnik furcsának a megjelenésemben? – követelte.

Zavartan nézett a férfira. – Nem. – Pokolian jóképű volt. Magas – közel két méter –, széles vállakkal, izmos mellkassal, keskeny derékkal és vastag combokkal. Hollófekete haját egészen rövidre vágta, szinte tüsisre. És a robusztusan jóképű arcát borító bőrén ötórás borosta árnyéka húzódott, amelyet néhány heg rontott el az egyik oldalán, a füle mellett. – Úgy látszik, pontosabb voltam, mint gondoltam, amikor Jóképűnek neveztelek. – A nő fagyos mosoly villantott a férfira. – De a korábbi tapasztalataimból tudom, amit nemrég te is megerősítettél, hogy a megtévesztés nagyon csinos csomagban is érkezhet.

Nyilvánvaló frusztrációval morogva, Wonick a testvérei felé fordult.

Rachel megfeszült, remélve, hogy nem kell harcolnia velük. Bár Wonick felbosszantotta, nem tudta elviselni a gondolatot, hogy megölje.

– Emeljétek fel az arcotok előtt a sisakotokat! – parancsolta.

A többi harcos arclemeze felemelkedett, felfedve teljes arcukat.

Wonick feléjük intett, és várakozóan nézett a nőre.

– Most észreveszel valami mást?

Rachel a homlokát ráncolva tanulmányozta őket. – Nem.

– Nem tartod furcsának, hogy mindannyiunk arcán ugyanazon az oldalon vannak sebhelyek?

Persze, hogy ott voltak. Néhány heg vastagabb volt, és más mintát alkotott, mint a többi. De mind ugyanazon a helyen helyezkedett el.

Megvonta a vállát. – Nem. Gondolom, ez egy kulturális dolog. – Talán egy felnőtté válási szertartás. A vágás, a tetoválás, és még sok minden más a rituálék gyakori eleme volt a Földön. Még arra is emlékezett, amikor a gyerekek a tenyerüket megvágták és összenyomták, hogy megpecsételjék a barátsági fogadalmukat.

Összeszorított ajkakkal Wonick a háta mögé nyúlt, és előhúzott egy tőrt.

Rachel gyorsan előhúzta a saját tőrét. Nagyobb távolságot téve közéjük, kissé oldalra fordult, és harci pozíciót vett fel.

Úgy tűnt, hogy ez a tett feldühítette a férfit, és még jobban elkomorult. Ahelyett azonban, hogy megtámadta volna a nőt, inkább elkezdte feltekerni a bal ingujját egy fém karperec mellett.

– Wonick! – mondta az egyik harcos, és a hangjában figyelmeztetés volt. Ő és a többiek nyugtalan pillantásokat váltottak.

Rachel a homlokát ráncolta. Mit gondoltak, mi fog történni?

– Figyelj! – parancsolta a nőnek röviden Wonick.

Visszaterelte a tekintetét a férfira, és döbbenten felszisszent, amikor a férfi ökölbe szorította a bal kezét, a jobb kezével pedig mély vágást ejtett a pengével az alkarja egyik oldalán. Vörös vér ömlött ki, miközben a férfi megtörölte a pengét az ingén, és visszatette a hüvelyébe.

Rachel szívverése felgyorsult. Mi a fene?

– Nézd! – préselte ki magából a férfi. Kinyújtotta sebesült karját, ujjait a seb szélére szorította, majd széthúzta.

Rachel nem tudta megakadályozni, hogy a lábai előre vigyék. A sebre pillantva próbálta meglátni a vér és a hús mellett, hogy mit akar a férfi...

Felzihált. A penge egészen a csontig vágott. De nem halvány csont volt, amit feltárt. A bőséges vörös folyadék és a sérült szövetek alatt fém csillogott.

Mintha biztosra akart volna menni, hogy a nő semmit sem hagy ki, a fájdalomtól a fogait csikorgatva, egyik ujját végighúzta a seben, és nem hagyott kétséget afelől, hogy a csont helyén fém van.

Rachel szíve gyorsabban vert, amikor felnézett a férfira.

– Mi...?

Vörösesbarna szemeinek pillantása találkozott az övével, és megragadták a tekintetét. – Nem te vagy az egyetlen, aki más!

Megrázta a fejét. – Mi vagy te?

Egy izom megrándult a férfi arcán a hegek alatt.

– Mi kiborgok vagyunk.

Rachel nem is lehetett volna jobban megdöbbenve.

Sinsta, és Rachel többi lasarai barátja a Kandovar mérnöki csapatából mesélt neki a kiborgokról. Éveken át győzelemről győzelemre vezették az akseli hadsereget, minden ellenfelet legyőzve, amíg meg nem hibásodtak, és veszett gyilkológépekké nem váltak.

Legalábbis ezt állította az akseli kancellár. Sinsta azonban kétségeit fejezte ki. Úgy nézett ki, egy Janwar nevű kalóz legalábbis részben azzal szerezte kegyetlen hírnevét, hogy segített egy későbbi kiborglázadásban. De Janwar és Taelon herceg jó barátok voltak. És Sinsta, aki titokban eléggé belezúgott Taelon hercegbe, nem gondolta, hogy Taelon barátságot kötött volna egy rossz jellemű emberrel.

Az akseli kormány már régen bejelentette, hogy minden kiborgot leszereltek. Minden kiborgnak halottnak kellene lennie.

És mégis, egy ott állt Rachel előtt.

A lány a férfi testvéreire pillantott.

Nem, öt állt előtte. Öt kiborg, akikre valóban sokkal hevesebben vadásznának, mint rá, ha kiszivárogna a hír, hogy még életben vannak.

Minden düh elszállt belőle, amikor Wonick szemébe nézett.

– Basszus!

 

Wonick heves szívdobogással várta Rachel reakcióját.

Nem erre számított.

Miután a nő a helyére dugta a tőrét, az egyik vállánál megragadta a pólója anyagát, majd megrántotta. Az ingujj hangos reccsenéssel szakadt el a varrásnál.

A tekintete azonnal a karcsú karra tévedt. Rachel talán törékenynek nézett ki, de szikár izomzat csábító hullámai fodrozódtak a halvány bőr alatt, ahogy mozgott.

Közelebb lépett, megfogta a férfi sebesült karját, és rögtönzött kötést készítve, elkezdte körbetekerni az anyagot a seb körül.

– Megőrültél!? – kérdezte lehajtott fejjel, miközben a feladatára koncentrált. – Nem tudtad volna ezt kevésbé káros módon elárulni nekem?

Fájdalom nyilallt a karjába, amikor a nő szoros csomóba kötötte az anyag végeit. – Úgy tűnt, hogy nem akartál meghallgatni, és valószínűleg nem hittél volna nekem.

Telt ajkai összeszorultak. – Igaz. A fejem néha nagyon kemény tud lenni. És... – A férfira pillantva, suttogva ismerte be: – Megbántódtam. – A beismerés őszintesége és sebezhetősége megérintette a férfit.

Wonick nyelt egyet. – Tudom. El akartam mondani az igazat, amikor kommunikáltunk, de kötelezett a hűség és a testvéreim iránti aggodalom. Remélem, meg tudsz bocsátani nekem!

Azok a csábító ajkak felfelé görbültek a sarkuknál, miközben a lány megpaskolta Wonick mellkasát. – Amíg innentől kezdve az igazságot bízod rám, addig mindent megbocsátok. A Földön hasonló titkot kellett őriznem, amit még azokkal sem oszthattam meg, akikkel törődtem, mert nem kizárólag csak az én titkom volt. És mert nem én lennék az egyetlen, aki szenvedne, ha a bizalmam végül is tévesnek bizonyulna. – A lány szemében a megbabonázó borostyánszínű ragyogás mélybarnára halványult, ahogy a testvéreire pillantott. – A testvéreim is szenvedtek volna. – Miután befejezte a segítségnyújtását, a férfi kezét a sajátja közé fogta, és megszorította. – Kezdjük elölről?

A pulzusa felgyorsult, és bólintott.

Rachel rámosolygott, még a vérfoltokkal és -csíkokkal az arcán is bájos volt. – Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk, Wonick!

Melegség áramlott át a mellkasán. – Én is örülök a találkozásnak, Rachel!

Elengedte a férfit, és elhátrált. Mosolya az egyenes, fehér fogakat kivillantó vigyorrá szélesedett.

– Nagyobb vagy, mint gondoltam. Valamiért úgy képzeltelek el, mint egy sápadt, sovány fickót, aki napokig be van zárva egy apró, félhomályos szobába, túl kevés étellel.

A férfi viszonozta a mosolyt. – Te pedig kisebb vagy.

– Ne hagyd, hogy megtévesszen a méretem! Ahogy Eliana barátnőm szereti mondani, a dinamit kis csomagolásban érkezik.

– A fordítómátrixom szerint a dinamit egy olyan robbanóanyag a Földön, amely képes jelentős károkat okozni.

– Igen, így igaz.

Felnevetett, ahogy a testvérei is, és a körülöttük lévő, elesett harcosokra pillantottak. – Nyilvánvalóan igaz!

A nő a férfi karjára mutatott. – Vissza kell vinnünk az otthoni bázisodra, vagy bárhol is élsz, és orvosi ellátást kell kérned emiatt? Ez egy mély vágás.

– Nem. Gyorsított ütemben gyógyulunk.

Meg akarod osztani vele az összes titkunkat? morogta Savaas Wonick fejében.

Nem válaszolta Wonick. Csak a legtöbbjüket.

Káromkodások érkeztek a vonalon.

Rachel elmosolyodott. – Jó.

Wonick vizorján figyelmeztetés villant, hogy a szállítóhajó jelet próbált sugározni a vadászegységnek, amit ők blokkoltak.

Rachel oldalra döntötte a fejét, mintha hallgatózna. Az egyik gathendire pillantott, majd rámutatott. – Azt hiszem, a kisebbik hajóról valaki próbál kapcsolatba lépni ezzel. Hallottam egy kis statikus zörejt.

Tényleg? A hallása hihetetlenül éles lehet. A fülében lévő kibernetikus fejlesztések nélkül Wonick semmit sem hallott volna, amit a gathendi hallójáratába rejtett vevőegységen keresztül sugároztak.

Intett Nebetnek, hogy lépjen előre.

Rachel ragyogó mosollyal köszöntötte a harcost.

– Szia, Rachel vagyok! – Kinyújtotta a kezét.

Nebetnek felszaladt a szemöldöke, de megfogta az alkarját. – Nebet.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Nebet! Tetszik a páncélod. Nagyon elegáns.

Nebet Wonickra pillantott, majd vissza. – Köszönöm?

Vigyorogva elengedte a férfit.

Wonick felemelte a bal csuklóját, amely egy csúcstechnológiás kesztyűvel volt felszerelve, és biccentett Nebetnek.

Nebet mellé helyezte a saját kesztyűjét. Amint beütött egy parancsot, az statikus hangot kezdett kiadni.

Wonick Rachelre nézett. – Maradj csendben, kérlek!

Bólintott, és kíváncsian figyelte őket.

Állát közelebb engedte a csuklóegységéhez, és kibernetikai eszközeivel rácsatlakozott a gathendi kommunikációs csatornára, miután ideiglenesen feloldotta azt. Miközben Nebet növelte és csökkentette a statikus hangerősséget, Wonick néhány durva szót mondott, amelyek között furcsa szünetek és ürességek voltak.

Miután ezzel végzett, gyorsan újra lezárta a csatornát, elvágva a kommunikációt.

Nebet megszakította a statikus hangokat.

Rachel rájuk vigyorgott. – Szép munka! Gondolom, úgy tettél, mintha a gathendi vadászcsapat tagja lennél.

Wonick bólintott.

– Teljesen úgy hangzott, mintha statikus zörejek zavarták volna a kapcsolatot. Mit mondtál nekik?

– Hogy a sedapák felvették a szagod. De gyorsabb vagy, mint amilyennek látszol, és még nem értünk utol téged.

Könnyed ütést mért a férfi vállára. – Okos fiú!

Wonick felvonta a szemöldökét. – Teljesen felnőttem.

Gyorsan végigmérte a férfi alakját. – Ó, ezt már tudtam! – Ez a pillantás... vonzalomra utalt? – Az én bolygómon a felnőttek, akik jól ismerik egymást, néha fiúnak vagy lánynak szólítják egymást.

– Mi is ugyanezt tesszük – mosolyodott el. – Mivel azonban a fajok különböző ütemben öregednek idekint, gondoltam, jobb, ha tudod.

Rákacsintott. – Megjegyeztem.

– Teljesen felnőttem – bökte ki Jovan, és előre lépett. Ő volt a legkisebb kiborg a településükön, ugyanakkor a legártatlanabb és legnaivabb is, alig tűnt elég idősnek ahhoz, hogy nőjön a szakálla.

– Értem – mondta Rachel, anélkül, hogy kiesett volna a ritmusból, és kinyújtotta a kezét. – Rachel vagyok.

– A nevem Jovan.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Jovan!

Az ifjú elpirult, és gyorsan lehajtotta a fejét, miközben megfogta az alkarját.

Rachel ezután bemutatkozott Sonjinnak és Taadurónak, majd mosolyogva nézett szembe mindannyiukkal.

– Nos, még elég sok gathendit meg kell ölnöm. Nem vagyok benne biztos, hogy meddig fog tartani. De utána szívesen találkoznék veletek. Megbeszélünk egy időpontot és helyet?

Mindenki üres tekintettel bámult rá.

Komolyan beszél? kérdezte Nebet.

Rachel kíváncsian nézett rájuk, és a kezével legyezett előttük. – Ti mindannyian azt a dolgot csináljátok, amit a filmekben a kiborgok csinálnak, amikor látszólag nincsenek tudatában a környezetüknek, miközben egy csomó kódot vagy információt futtatnak a kibernetikus agyukban, és elképesztő sebességgel elemzik az adatokat?

Jovan pislogott. – Mi az a film?

Elvigyorodott. – És te vissza is jöttél! A filmek szórakoztató videók a Földön.

Wonick megrázta a fejét. – Nem adatokat elemeztünk. Azt próbáltuk eldönteni, hogy vicceltél-e.

– Arról, hogy találkozunk, ha végeztem? Nem. Nagyon szeretnélek jobban megismerni téged és...

– Arról, hogy te magad ölöd meg a maradék gathendieket!

– Ó, az? – Legyintett a kezével. – Nem, nem vicceltem. – Összeszűkült szemmel, keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Miért? Ugye nem azért kérdőjelezed meg a harci képességeimet, mert nő vagyok? – A hangsúlya nem hagyott kétséget afelől, hogy nem értékelné ezt.

Jovan a többiekre, majd Rachelre nézett. – Talán – felelte ártatlanul.

Wonick gyorsan közbevágott. – Nem azért, mert nő vagy! – Az akseli és segoniai katonanők ugyanolyan ádázak voltak, mint férfi társaik. – Hanem azért, mert egyedül vagy a sok ellen. És talán nem ismered az összes fegyvert, amit a gathendiek használnak.

Rachel szeme felcsillant a szórakozástól. – Szép mentés! És értékelem az aggodalmadat. De jó elképzelésem van arról, hogy mivel fogok szembenézni.

– Még mindig egyedül vagy a sok ellen – mutatott rá ismét.

– Igaz. És normális esetben nem utasítanám vissza a segítséget. Ha egyedül szállok szembe ennyi személlyel, biztosan sérüléseket szenvedek. – Wonick felé intett. – De neked nem kellene létezned. Az oldalamon harcolni kontraproduktív lenne. Úgyhogy egyedül fogok harcolni velük. Jelenleg csak annyit tudnak, hogy ez a bolygó nem is olyan szar, mint gondolták. Nem tudják, hogy kiborgok lakják, és mi azt akarjuk, hogy ez így is maradjon! Mivel én voltam az, aki veszélybe sodort téged és a testvéreidet azzal, hogy idevezettem őket, én leszek az, aki feltakarítja a mocskot. – A földön heverő, leterített harcosokra pillantva felhúzta az orrát. – Képletesen – tette hozzá. – Képletesen fogom eltakarítani. Ha végeztem, nem bánnám, ha segítenétek nekem eltakarítani a szó szerinti rendetlenséget.

Ki ez a nő? kérdezte Sonjin.

Wonick megrázta a fejét. – Kockáztatnád az életed, és egyedül harcolnál a gathendiek ellen, hogy megőrizd a titkunkat?

– Természetesen! Ezt teszik a barátok. – A hangja őszintén csengett.

Mindannyian vettétek? kérdezte Wonick a mentális kommunikációs csatornán keresztül, tudva, hogy a testvérei hallják.

Felharsant az igenlő válaszok kórusa.

Savaas?

Hosszú pillanatnyi csend állt be. Majd meglátjuk felelte a makacs kiborgvezér.

Hoshaan szólalt meg hirtelen Benwa a kapcsolaton keresztül, hamarosan kész vagy?

Nem. A hegesztőkábeleket három oldalra erősítettük fel. De a negyediket is meg akarom csinálni, hogy biztosan tartson. Miért?

Társaságotok lesz. Az őrök párosával hagyják el a hajót, és szétoszlanak, hogy őrizzék a területet.

Hoshaan káromkodni kezdett.

Ahogy Wonick és a többiek is.

– Mi a baj? – kérdezte Rachel.

– A gathendiek mindjárt felfedezik a csapatot, amelyet azért küldtünk, hogy hegessze be a komp ajtaját, megakadályozva ezzel, hogy kisebb hajókat indítsanak.

Az összes kiborg készenlétbe helyezte az O-puskáját.

– Segít, ha a gathendiek ebbe az irányba néznek? – kérdezte, mielőtt elindultak volna.

– Igen.

Két ujját az ajkai közé dugva, Rachel fülsértő füttyöt adott ki, amely visszhangzott az egész erdőben.

Wonick összerezzent.

Minden állat- és rovarhang megszűnt.

Rachel hátrahajtotta a fejét, és az ég felé üvöltött: – Ez minden, amit tudtok? Húsz szánalmas katona, és két szelíd sedapa? Gyertek, és kapjatok el, faszkalapok! – Rachel ajkán mosoly játszadozott, amikor a férfira nézett. – Most mi történik?

Wonick a kiborgok kommunikációs vonalon zajló beszélgetéseit a kesztyűjére küldte, és gyorsan beprogramozta, hogy a gondolatokat beszéddé alakítsa át.

– Tartsd a pozíciót, négyes egység – mormolta Benwa.

– Mit látsz? – kérdezte Hoshaan halkan.

– A harcosok visszatértek a rámpa aljához, és az erdő felé mutogatva csoportosulnak.

Rachel ismét hátrahajtotta a fejét, és azt harsogta, hogy – Én vááááá-rok!

Wonick felvonta a szemöldökét. – Van valami terved azon túl, hogy felkeltsd a figyelmüket?

Előhúzta az egyik kardját. – Igen. Első terv: idecsalogatni őket. Aztán kettő, szétrúgni a seggüket!

Többszörös kuncogás hallatszott a rádión keresztül.

– Úgy hangzik, mintha egyike lenne a te terveidnek, Savaas – motyogta valaki.

– Négyes egység – mondta Benwa –, folytathatjátok a hegesztést, de gyorsan fejezzétek be! Kettes egység, még húsz gathendi tart felétek.

– Mi vagyunk a kettes egység – mondta Wonick Rachelnek.

– Oké! – A nő a férfi kesztyűje felé biccentett. – Nem tudnád véletlenül arra használni, hogy megmutasd, hol vannak?

Néhány mentális parancsot küldött a kibernetikus kapcsolatán keresztül a kesztyűnek, majd kinyújtotta a karját. Egy holotérkép emelkedett fölé, amely a köztük és a gathendi szállítóhajó között húzódó terepet mutatta. Apró vörös alakok világítottak, amint utat törnek feléjük.

– Király! – A lány addig mocorgott, amíg közvetlenül a férfi előtt nem állt. A karcsú háta majdnem Wonick mellkasához ért, és a haja csiklandozta az állát, ahogy a holotérképen keresztül az erdőbe bámult.

Ismét rácsodálkozott a lány aprócska méretére. Még a felét sem nyomta a súlyának... és olyan közel állt hozzá.

– Oké. Megvan. – Elhúzódott. – Menned kéne! Én majd elkapom őket, mielőtt eljutnának idáig. De arra az esetre, ha néhányan elcsúsznának mellettem, nem akarom, hogy meglássanak téged és a többieket.

– Veled megyünk – közölte a férfi.

– Wonick…

– Nem fognak azonosítani minket! – A testvérei felé biccentett. – Mutassátok meg neki!

A többi harcos leengedte az arcpajzsát, és bekapcsolta az álcáját. Alakjuk eltűnni látszott, ahogy páncéljuk gyorsan felvette a mögöttük lévő lombozat színét.

Rachel szemei elkerekedtek, miközben széles mosoly ragyogott fel csinos vonásain. – Ez kibaszottul menő! – Visszafordult Wonick felé. – Meddig fog ez tartani?

– Amíg a páncélzat nem szenved annyi sérülést, hogy csökkentse az energiát, vagy működésképtelenné tegye az érzékelők egy részét.

– Oké. De a gathendiek még akkor sem fogják tudni, hogy alatta kiborgok vagytok? Ha meglátják a páncélotokat...

– Az álcázási funkció nem szokványos a kiborg páncéloknál.

– Nem az?

Megrázta a fejét. – Új páncélt terveztünk, miután elrejtőztünk.

– Hát, remek munkát végeztetek. – A nő a férfi felé mutatott. – És te?

– Úgy döntöttem, hogy nem veszem fel az exo-páncélomat. Aggódtam, hogy nyugtalanná tenne téged.

A lány felbámult a férfira. – Tudtad, hogy ma valószínűleg gathendi katonákkal fogsz harcolni, és vállaltad a kockázatot, hogy nem viselsz nehezebb páncélt, mert nem akartál megijeszteni?

Nem tudta megmondani, mit érez a lány. – Igen.

Valami új érzelem jelent meg az arckifejezésén, valami lágyabb. – Ez olyan édes! – Áruló szívverése ismét felgyorsult, amikor a lány egyik apró kezét a mellkasának közepére tette. – De a páncél nélkül nem fognak azonosítani téged?

A testvérei kíváncsi tekintete ellenére Wonick a lány kezére tette a kezét. – A hegek elfedik a kiborg azonosítóimat.

A nő barna szemének pillantása a férfi arcán lévő hegekre siklott. A férfi figyelmesen nézte, hátha talál valami jelét annak, hogy a lány kellemetlennek találja a torzulást, de csak kíváncsiságot olvasott ki a tekintetéből.

– A rövidebb hajjal – folytatta, miközben a hüvelykujját titokban végighúzta a lány puha bőrén –, ránézésre el tudnék menni egy segoniainak. Az akseli harcosok mind hosszú hajat viselnek, amit harci gyöngyökkel díszítenek, minden gyöngy egy legyőzött ellenséget jelképez. – Miután a lázadás véget ért, ő és a testvérei leborotválták a fejüket, és elégették a gyöngyöket, amelyeket Aksel vezetőjének engedelmeskedve szereztek, megkérdőjelezve minden egyes elrendelt támadást. – A segoniaiak rövidre vágják a hajukat.

Rachel ujjai előre-hátra mozogtak a férfi ujjai alatt a szíve feletti anyagon, miközben lesütötte a tekintetét, hogy az összekulcsolt kezüket tanulmányozza. – Könnyű páncélnak érződik. Elég védelmet nyújt majd neked? Amint elkezdem átszakítani a soraikat, a gathendiek vadul lövöldözni kezdhetnek. Nem akarom, hogy megsérülj!

– Én egy több mint alkalmas harcos vagyok, Rachel, páncéllal vagy anélkül!

– Nem akartalak megsérteni – tisztázta gyorsan. – Csak nem akarok több barátot elveszíteni!

A férfi a nőt tanulmányozta. – Még mindig a barátodnak tekintesz?

– Igen. – Az ajkai vigyorra húzódtak, miközben huncutság ragyogott fel azokban a barna szemekben. – Mindaddig, amíg segítesz feltakarítani a rendetlenséget, amit most fogok csinálni!

Wonick felnevetett. – A rendetlenséget, amit csinálni fogunk!

– Rendben! – Visszahúzta a kezét, és hátralépett. – Szóval, hogyan akarod ezt csinálni? – Körülnézett. – A fény elég gyorsan halványul. Mindannyian láttok a sötétben?

– Igen. – A vizorjára mutatott. – Ezek megfelelő éjszakai látást biztosítanak, és lehetővé teszik a hőjelek követését.

– Tehát mindenki más jeleit blokkolod, de a sajátodat még mindig használhatod?

– Igen.

– Ti srácok zseniálisak vagytok!

– Tetszik ez a nőstény – jelentette ki Benwa a kommon keresztül.

Rachel nevetett.

– És veled mi van? – kérdezte Wonick. – Milyen az éjszakai látásod? – Nem akarta, hogy a közelgő sötétség akadályozza, vagy veszélyeztesse a lányt.

– Kiváló. – Előhúzta a másik kardját, most már mindkét kezében tartott egyet-egyet, miközben körülnézett. – Az errefelé tartó gathendieknek fogalmuk sincs, mivel állnak szemben. De ha ezt látják, az biztosan elriasztja őket. Melyik irányban van a bázisotok, vagy városotok, vagy bármi más?

– Erre ne válaszolj! – parancsolta Savaas.

Rachel a homlokát ráncolva nézte Wonick kesztyűjét. – Ki volt az?

– Savaas – mondta neki Wonick. – A vezetőnk.

A nő a férfi kesztyűjéhez szólt. – Nos, Savaas, itt az a legokosabb játék, ha a gathendieket elvezetjük a bázisodtól, és megakadályozzuk, hogy véletlenül belebotoljanak, miközben engem keresnek. Ha ezt akarjuk tenni, tudnom kell, hogy melyik irányba ne tereljem őket!

Csend.

Amikor a lány Wonickra nézett, a férfi a válla fölött a háta mögé mutatott a hüvelykujjával. – Ezt az irányt kellene elkerülnünk.

Savaas elkáromkodta magát.

– Négyes egység jelentkezik – szakította félbe Hoshaan. – Hegesztőkábel a helyén. Az erdőbe tartunk. A hegesztés öt, négy, három, kettő, egy, kezdődik. – Szünet következett. – A dokkok ajtajai sikeresen lezárva!

Rachel Wonickra nézett. – Tehát a gathendiek nem küldhetnek utánam űrsiklót vagy vadászgépet?

– Így van.

– Kiváló! Mi lenne, ha ti fiúk a part felé tartanátok, elvegyülnétek az erdőszéli lombok között, én pedig utánatok csalogatom a gathendieket!?

– Rachel...

– Ne aggódj! Elvezetem őket mellettetek, és megvárom, amíg a homokba érnek, mielőtt támadnék. – Elvigyorodott. – Készüljetek fel, hogy elszabadul a pokol!