18.-19. Fejezet

 

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

 

Fordította: Szilvi

 

S szólalt meg a kommon keresztül.

– Parancsnokok, megsemmisítettem a város katonai bázisain lévő összes járművet. De a délen lévő város felől továbbiak közelednek.

Rachel Wonickra nézett. – Ez nem lehet jó. – A Földön, gondolta, elég sok percbe telt, mire összeszedték a vadászgépeket, és eljuttatták őket egy másik városba. De itt az összes katonai repülőgép olyan sebességgel tudott utazni az űrben, amit a földi repülőgépek még csak nem is remélhették, hogy elérhetnek, és így – mennyi – néhány másodpercük maradt?

– Az első hajók most érkeznek – jelentette be S.

A dübörgés egyre hangosabb lett.

Wonick a homlokát ráncolta. – Hoshaan? A tetőn lévő testvéreinknek támogatásra van szükségük.

– Már felettük lebegünk és harcba szállunk az ellenséggel – válaszolta Hoshaan. – Ahogy S-7 is.

– S, küldj drónokat a déli város katonai bázisainak elpusztítására, és a megmaradt C-23-asokkal semmisíts meg minél többet a helyszíneinket érintő fenyegetésekből!

– Igen, parancsnok.

Rachel ismét felugrott a negyedik emeletre, átvitorlázva a romos lépcső maradványain.

A lépcsőn tátongó lyukon való átugrás nem bizonyult kihívásnak a kiborgok számára. Kivéve Nebetet. Nebet utolsóként ugrott, és elkáromkodta magát, amikor a legfelső lépcsőfokon landolva az meghajlott alatta, ő pedig lezuhant a harmadik emeletre.

– Hagyd abba a bohóckodást, és gyere fel ide! – csattant fel Wonick, de a nevetése elrontotta a durva parancsot.

Vicsorgás hallatszott a kommból, még akkor is, amikor a kiborgok a folyosó déli végénél lévő őrökre lőttek.

Rachel elvigyorodott... amíg a negyedik emeleten maradt őrök vissza nem lőttek. Legtöbbjük a császár lakosztálya előtt csoportosult. Az e-gránátok nagy kárt tettek, lyukakat robbantottak a falakon és a padló egy részén, több méterrel az őrök helyzete előtt. De Rachel megdöbbenve vette észre, hogy a mögöttük lévő impozáns kétszárnyú ajtók és a fal sértetlenek maradtak. Egyikben sem tudott felfedezni még egy apró horpadást sem.

Ezek páncélozottak voltak? Megerősített falak?

Rachel csatlakozott a többiekhez, akik a folyosó oldalához húzódtak, miközben O-puskatűz zúdult rájuk. Néhány méretes cserepes növénytől eltekintve, amelyek közül néhány lángolt, nem sok minden volt, ami mögé elbújhattak volna, kivéve egymást.

Rachel összpontosította telekinetikus erejét, és több őr kezéből is kirántotta a puskákat.

Valami nekicsapódott hátulról, és egy lépést előre lökte. Nyögve hátranézett.

Az őrök egy kisebb csoportja közeledett feléjük a folyosó északi vége felől, valószínűleg azt remélve, hogy mindannyiukat hátba támadhatják, míg a nagyobb csoport eltereli a figyelmüket.

– Tiétek a déli vég, enyém az északi – mondta a kiborgoknak, és elrohant. Teljes sebességével felfutott a falon, és felülről közelítette meg az ellenséget. (Ebben az átkozott palotában minden emeletnek tizenöt láb magas volt a mennyezete.)

Az őrök nem vették észre, hogy jön. Figyelmük továbbra is a nagy, poros alakokra irányult, amelyek könnyű célpontot jelentettek.

Rachel kardjai megvillantak. Halk sziszegések és fájdalmas morgások hasítottak a levegőbe, amikor a még talpon lévők abbahagyták a kiborgok célba vételét, és vadul körülnéztek. Tízszeres túlerőben voltak, de nehezen tudták felvenni a harcot az ellenféllel, akit még csak meg sem tudtak jól nézni.

Robbanás rázta meg az épületet. Por szállt a magas mennyezetről. Biztosan az érkező gathendi űrhajó volt az, amely a tetőn lévő kiborgokra lőtt.

Odakint egy újabb robbanás a mennyezet darabjait zúdította le körülötte.

– Ugye, a gathendiek nem fogják felrobbantani a palotát, amikor a császár még mindig benne van? – kérdezte.

A figyelemelterelés sokba került neki. Egy közelben lévő gathendi szerencsés lövést adott le. Rachel vicsorogva a hüvelyükbe dugta a kardjait, a férfi vállára ugrott, és elcsavarta a durva fejét.

– Nem – válaszolta Wonick. A déli végén robbanás tört ki. – Azok a páncélozott ajtók!

– Igen – válaszolta Nebet. – Nehéz lesz átjutni rajtuk, mint a srul!

Rachel leugrott a zuhanó gathendiről, földet ért, és megbotlott a padlót borító féltucatnyi holttest egyikében. Amikor egy másik gathendi hátba lőtte a robbantójával, a nő elkáromkodta magát. Bár nem hasadt fel a bőre, pokolian fájt. És nem tudta, mennyit bír még ki a páncélja, mielőtt megadja magát. Riasztások, amelyeket nem volt ideje elolvasni, villantak át a vizorján. Megpördült, és egy elég erős köríves rúgással eltörte a gathendi őr bordáinak nagy részét, és hátralendítette vele a folyosón. Ezt egy telekinetikus lökés követte, amely addig csúsztatta a férfit, amíg át nem esett egy lyukon, amelyet egy korábban eldobott gránát robbantott a padlóba.

Csak három gathendi maradt körülötte. Rachel ökölbe szorította a kezét. Melegség áradt szét benne, amikor ismét segítségül hívta telekinetikus képességét. Felemelve a kezét, felrántotta az előtte álló őröket, hogy a magas mennyezetbe csapódjanak, le a padlóra, fel a mennyezetre, majd el, hogy kövessék a társukat a padlóban lévő lyukon keresztül.

Gyengeség járta át. Innentől kezdve a fegyverére kell hagyatkoznia.

– Támadás! – jelzett Nebet.

Ezzel egy időben Wonick azt kiáltotta: – Gránát!

Recsegő elektromosság világította be a déli folyosót.

Élesen beszívva a levegőt, Rachel kivonta a kardjait, és megpördült.

Két kiborg rángatózó végtagokkal a padlóra zuhant. A többieket nem látta.

A falak odalent feketére égtek. Az egyiken most egy tépett szélű nyílás volt.

Wonick és a csapat három tagja került elő belőle. Megkönnyebbülés töltötte el Rachelt, amikor gyorsan berángatták a barátaikat a szobába, ahová bizonyára bebújtak, miközben a többiek gránátokat dobáltak.

Újabb robbanások morajlottak. Kívül-belül. Halk zúgás ütötte meg a fülét, alig hallhatóan a kiáltások és a csatazaj alatt.

Mielőtt megkérdezhette volna, hogy mi okozta, S szólalt meg.

– Wonick parancsnok, mozgást észlelek a császári lakosztály egyik falában. A tervrajzok csak egy falat mutatnak. De úgy véltem, hogy ehelyett egy rejtett helyiséget, vagy liftet tartalmazhat.

– Várj! – bökte ki Rachel. – Mi van? A császár az? Megszökik? – Van valami titkos menekülési útvonala?

Ó, a pokolba is, ne!

– Ismeretlen – válaszolta S nyugodtan. – A császári lakosztályban nincsenek olyan megfigyelési felvételek, amelyek lehetővé tennék, hogy pontos választ adjak, és az infravörös letapogatók nem hatolnak át a vastagabb falakon.

Rachel Wonick és a többiek felé futott.

Néhány őr a folyosó túlsó végén maradt, és továbbra is harcolt. A császár lakosztályát védő páncélozott ajtó érintetlen maradt, néhány égési nyomot leszámítva, makulátlanul.

A francba!

Hátrapillantott, ahol az utolsó legyőzött őrök lezuhantak a padlón lévő csipkézett nyíláson keresztül. Aztán gránátok által a padóba robbantott lyukra nézett a császár lakosztálya közelében.

Egy ötlete támadt.

– Wonick! – kiáltotta. – Szükségem van rád!

A férfi azonnal megfordult, és a nő felé rohant.

Rachel a lépcső tetején találkozott vele.

– Kövess! – Átugrott a tátongó lyukon az alatta lévő lépcsőfokig, majd újra ugrott. Amint a talpa földet ért a harmadik emeleten, futásnak eredt. A folyosó déli végénél megcsúszva megállt.

Wonick fél másodperccel később megállt mellette. – Mi...?

Rachel a mennyezetre mutatott. – Szükségem van rád, hogy lyukat robbants bele! Feltételezem, a puskatűz nem lenne elég.

Wonick poros szemellenzője a mennyezet felé fordult. Egy pillanat telt el, mire újra szembefordult a nővel.

– Okos Földlakó! – mormolta. Bár a lány nem látta az arcát a por és az álcázás miatt, amit a sisakja biztosított, a hangjából meg tudta állapítani, hogy mosolyog.

Elvigyorodott.

Gyorsan elővett néhány Z-12-est a rejtekhelyéről, és néhány másodpercig babrált velük. – Húzódj vissza!

Rachel remélte, hogy elég messzire hátrált ahhoz, hogy elkerülje a repeszeket.

Wonick feldobta a gránátokat, majd követte a nőt.

Ahelyett, hogy visszapattantak volna a mennyezetről a kis gömbök, amikor eltalálták, úgy tapadtak rá, mintha odaragasztották volna őket.

Wonick az egyik falhoz szorította Rachelt, és nagy páncélos testével eltakarta a fejét és nagyjából minden mást is. Mennydörgő robaj hasított a levegőbe. Törmelék csapódott több felületbe. Néhány darab a távolság ellenére is nekicsattant Wonick páncéljának.

– Wonick?

A férfi elhátrált. – Jól vagyok!

Rachel a biztonság kedvéért gyorsan végigmérte a férfit. Aztán mindketten visszatértek a folyosó végére. A folyosón szilánkosra tört fakupacok és csempedarabok hevertek, akárcsak egy kanapénak látszó tárgy maradványai.

Felnéztek. A tátongó lyukból most egy távoli mennyezetre nyílt kilátás, amelyre egy freskó volt festve.

A császár lakosztálya.

– Igen! – sziszegte. A megérzése helyes volt. Bárki is tervezte a palotát, a negyedik emeleten páncélozott ajtókat épített be, hogy távol tartsa a betolakodókat, és valószínűleg megerősítette a személyes lakrész mennyezetét is, arra az esetre, ha valaki felülről bombázná a palotát. De arra nem gondoltak, hogy a padlót is megerősítsék.

Wonick a kommba beszélt. – Minden kiborg a palotában, vonszoljátok a seggeteket a harmadik emeletre, a délkeleti sarokba! Betörtünk a császár lakosztályába!

Még mindig a kardjait markolva, Rachel behajlította a térdét, és ugrott. Fölfelé lendült úgy tizenöt lábnyit, át a lyukon, és még tovább, mielőtt a talpára érkezett volna egy pazar és meglehetősen rikítóan díszített háló- és nappali szoba közepén.

Hatalmas volt. Nem olyan hatalmas, mint a földszinti előcsarnok. De a fenébe is! Az egyik falat egy hatalmas ágy uralta, amelyen fél tucat kiborg is könnyedén elfért volna. Székek és kanapék, amelyek hátulján vastag faroknak való rések voltak.

Wonick is felrepült a padlón lévő lyukon keresztül, és Rachel mellett landolt.

Dörömbölés és kiabálás hívta fel Rachel figyelmét két gathendire a helyiség túlsó sarkában. Az egyik az öklét csapkodta a stovicun kristályajtókhoz, és átkokat harsogott egy másikra, aki bebújt egy...

A nő a homlokát ráncolta. Mi volt az? Egy pánikszoba? Kicsi volt, csak egyetlen szék állt középen.

Fél tucat katona állt Rachel és a két férfi közé. Ezek magasabb, termetesebb gathendiek voltak, és vadabbnak tűntek, mint a többi őr, akikkel eddig találkozott. Más páncélt is viseltek. Azok az őrök, akiket ő és a többiek már legyőztek, többnyire olyan páncélt viseltek, amely a puha hasukat védte, és a többi védelmében a rendkívül vastag bőrükre hagyatkoztak. De ezeknek a fickóknak a páncélja mindent védett. Minden végtagot. Minden szervet. Még sisakot is viseltek, mint a kiborgok.

– A királyi őrség – mormolta Wonick egy másodperccel azelőtt, hogy a fattyúk felemelték a fegyvereiket és lőni kezdtek. Wonick kitért oldalra, és viszonozta a tüzet.

Rachel lebukott, körbe-körbe keringett, és úgy vágtatott át az őrökön, mint egy dühöngő bika. Mindegyikük felkiáltott, amikor a lábuk felrepült, és a hátuk keményen a padlónak csapódott. A nő megtámadta az elsőt, mielőtt az újra talpra állhatott volna. De a páncélja nem hagyott könnyű célpontot. Ahelyett, hogy átszúrta volna a húst, a kardjai horpadásokat képeztek. Káromkodva eldobta őket, megragadta az őr sisakját, és keményen elfordította.

Az őr teste elernyedt.

Wonick tűzharcba keveredett három másik fegyveressel, elvonva a figyelmüket Rachelről.

A maradék kettő Rachelre vetette magát. A gathendiek és a páncéljuk együttes súlya azzal fenyegette, hogy a földre viszi. Rachel azonban kitámasztotta a lábát, és könyék- és ökölcsapásokkal visszaverte őket. Egy, a felfokozott erejével végrehajtott rúgás eltörte az egyikük sisakját az illesztésnél, így az lerepült. Rachel visszaszerezte a kardjait, gyorsan lefejezte a férfit, és a harmadik felé fordult.

Erős fény vakította hirtelen el. A teste megdermedt, az izmok görcsbe rándultak, ahogy átjárta az elektromosság, addig hevítve a belsejét, amíg már úgy érezte, mintha az agya egy üstben forrna, a szíve pedig megsülne a mellkasában. A fájdalom néhány gyötrelmes másodpercig égette, mielőtt a fény elhalványult, és megszűnt a rajta átáramló energia. Rachel a padlóra zuhant, mint a szobor, amelyet felborított odakint. A feje a kőlapnak ütközött. A keze görcsösen szorult a katanája markolatára, amikor visszatért a látása.

Súlyos puffanás rezegtette meg mellette a padlót, miközben egy gyenge szellő csapott át rajta.

Képtelenül a szeménél többet mozdítani, oldalra pillantott.

A harmadik őr úgy dönthetett, hogy feláldozza magát, és mindkettőjüket elintézi egy kábító gránáttal, mert most rángatózva feküdt a nő mellett.

A padlón lévő lyukon keresztül újabb, poros páncélba burkolózott testek érkeztek a szobába.

A kiborgok.

Puskalövések hangzottak fel.

– Rachel? – Egy nagydarab alak hajolt fölé, eltakarva a fényt. A por egy része lefújódott Wonick páncéljáról, és olyan furcsa hatást keltett, amelyben alakjának egy része láthatatlan volt, egy része pedig por vagy perzselésnyomok formájában jelent meg.

– Jól vagyok – zihálta a nő, és próbált levegőt venni, amikor a teste végre abbahagyta a rángatózást. – A sz-szemétláda mindkettőnket elkapott!

Wonick megfogta a lány kezét, felhúzta, és arra biztatta, hogy támaszkodjon neki.

Csend lett. Legalábbis a szobán belül. Odakint tovább dúlt a háború.

Rachel még mindig mereven a Bex-7-től kiegyenesedett és körülnézett. A királyi őrség minden tagja le volt terítve.

A sarok felé nézett. Mindkét gathendi rájuk bámult.

Most, hogy a káosz megszűnt, Rachel azonosította a pánikszobán kívül állót, mint Insiorga császárt. Azt nem tudta, hogy a másik ki volt.

A császár visszafordult a kristályfalhoz, és öklével rácsapott. – Priortek, te drekker, engedj be!

Nem így hívták a főparancsnokot?

Rachel a páncélja nyakkivágásánál lévő kis gombhoz nyúlt. Sziszegés hallatszott, ahogy a sisakja kioldódott, visszahúzódott, és visszatért a gallérjába. Lehajolt, és felvette a kardokat, amelyeket elejtett, amikor Wonick felsegítette.

A benne lévő vírusnak köszönhetően gyorsabban lerázta a kábító gránát hatását, mint az őr, aki bevetette. A fickó még mindig eszméletlenül feküdt a lábai előtt.

Az őr teste megrándult, amikor a nő mögött álló kiborg lelőtte.

A pánikszobában a főparancsnok, úgy tűnt, észre sem vette, miközben a lányra bámult.

– Egy akseli nőstény? – bökte ki, de a hangját tompította az őket elválasztó kristály.

A császár megpördült, és hitetlenkedve nézett rá.

Rachel látványosan meglengette a kardjait, és feléjük lépett.

A császár vonásait düh sötétítette el, miközben megfeszült a válla. – Mit jelent ez?

A lány sötét mosolyt villantott rá, és Szövetségi közös nyelven szólította meg. – Astennuh kancellár úgy döntött, hogy nincs többé szüksége rád!

Az állkapcsa megereszkedett. – Astennuh küldött? – A férfi tekintete a lány mellett a mögötte felsorakozó páncélos alakokra siklott, de a lány odanézés nélkül is tudta, hogy nem kémlelhette ki a vonásaikat.

A főparancsnok hátrafelé botorkált a pánikszobában, a székre rogyott, és valamit matatott az oldalán. Egy szíj ölelte át a derekát másodpercekkel azelőtt, hogy eltűnt volna szem elől.

Rachel pislogott.

Wonick káromkodni kezdett. – Ez egy lift. S, derítsd ki, hová vezet!

– Igen, parancsnok.

A császár arca gúnyos mosolyra görbült. – Az a grunark Astennuh nem próbálna meg merényletet elkövetni ellenem! Nincsen hozzá insisája!

Rachel bólintott. – Igazad van! Valószínűleg nem. – Mivel minden őr halott volt, a főparancsnok eltűnt, és S azt mondta, hogy a császár szállásán nincsenek megfigyelő kamerák, nem tettette tovább magát akselinek, ezért angolul szólalt meg. – De én igen!

A férfi elkomorult. – Ez nem Szövetségi közös nyelv!

– Nem, nem az. – Rachel a férfi felé lépkedett. – De ez egy olyan nyelv, amit nagyon jól kellene ismerned! – A nő ajkai jeges mosolyra húzódtak. – Ez földi angol.

A férfi szemei tágra nyíltak, ahogy pillantása végigfutott a lány apró alakján. – Te Földlakó vagy?

– Igen. – Bár a férfi jó 30 centivel, vagy még többel tornyosult fölé, a nő nem habozott közelebb lépni hozzá, amíg csak lábnyi távolság választotta el őket egymástól. – És azért jöttem, hogy szétrúgjam a segged!

A fickó ütésre lendítette a kezét.

Rachel egy szempillantás alatt meglendítette a kardját, és csuklónál levágta a férfi kezét.

Insiorga császár felüvöltött a fájdalomtól, miközben a másik kezével az alkarját markolta. Vér ömlött belőle. De a szemében még mindig düh lobogott. Hosszú, vastag farka egy vaskos bunkósbot erejével lendült a nő felé.

Rachel kitért előle, és a kardjával átdöfve, a császár farkát a padlóhoz szegezte.

A császár ismét felüvöltött, arcvonásain kín jelent meg. De a düh továbbra is megmaradt.

– Megöllek! – üvöltötte, vékony ajkáról nyál csöpögött. – Mindannyiótokat megöllek!

– Nem, nem fogsz! – A nő közelebb lépett, miközben düh emésztette. – Ezt már megpróbáltad, emlékszel? És nem működött. Kudarcot vallottál!

– Ez nem lehetséges! – vicsorogta. – Te bizonyára lasarai vagy! Nem lehetsz Földlakó. A földiek gyengék! Primitívek! Ők...

Rachel eldobta megmaradt katanáját, egyik kezével megragadta a férfi nyakát elöl, és nekicsapta a kristályfalnak.

A fickó felkiáltott, megijedve a gyors mozdulattól és a fokozódó fájdalomtól, amit a nő kardja által leszegezett farka rándulása keltett.

– Gyengének látszom neked? – kiáltotta.

Amikor a férfi ügyetlenül kirúgott a csupasz lábával, hogy belerúgjon, a lány könnyedén félreütötte.

– Ha még egyszer megpróbálod, a másik kardommal a lábadat döföm át! – figyelmeztette.

Elhallgatott. – Mit akarsz? – követelte harciasan.

– Mit akarok? – ismételte meg Rachel hitetlenkedve. – Megpróbáltál megölni minden férfit, nőt és gyereket a bolygónkon. Elpusztítottad a Kandovart, az embereid elfogták és megkínozták a barátaimat. És most azt tervezed, hogy megölöd a lasaraiakat, a purvelieket és a Yonákat. – Megrázta a fejét. – Azt akarom, hogy meghalj!

Elengedve a férfit, hátralépett, és visszaszerezte az előbb elejtett kardot.

A császár a falnak dőlt, csuklóját a mellkasához szorította.

Rachel undorodó fintorra görbítette az ajkát, miközben pillantása végigfutott a férfin. – Arról álmodozol, hogy a galaxis ura leszel. Nos, szeretném, ha tudnád, ki állított meg téged! Egy, éppen azok közül a földiek közül, akikről azt gondolod, hogy annyira alantasak vagyunk, hogy nem érdemeljük meg, hogy éljünk! – A keze megfeszült a kardja markolata körül. – Megpróbáltál kiirtani minden létező Földlakót! Én pedig most el fogok törölni minden gathendit! Te pedig úgy vonulsz be a történelembe, mint a hamarosan elfeledett civilizációd utolsó császára, egy olyan gyenge és erőtlen férfi, aki nem tudta megállítani, hogy egy magányos, fele akkora földi nőstény elpusztítsa a világát!

A császár szemei elszörnyedve kerekedtek el.

Rachel meglendítette a katanáját. Egy cseppnyi együttérzés sem támadt benne, amikor a férfi felemelte sérült kezét a torkán lévő vágáshoz, majd a földre rogyott. Sokkal rosszabbat érdemelt volna mindazok után, amit tett. A halál, a szenvedés és a szívfájdalom után, amit okozott.

Vértócsa növekedett körülötte, olyan vörös, mint egy Földlakó vére. És miközben ez történt, elfojtotta a düh tüzét, amely azóta égette a belsejét, amióta a gathendiek elpusztították ennek az embernek a parancsára a Kandovart.

Igazság szolgáltatott. Sinsta és a fickó kapzsiságának és rosszindulatának összes többi áldozata számára.

Elhátrált, nem akarta bemocskolni a bakancsát azzal a tócsával, amely a padlón kúszott feléje, miközben a császár kilehelte a lelkét.

A háta mögött több horkantás hallatszott.

Rachel megfordult.

Wonick és a többi kiborg komoran nézett rá, és felemelték a szemellenzőjüket, hogy látszódjon az arcuk.

Odakint továbbra is robbanások morajlottak, éles ellentétben a benti csenddel.

Nebet megköszörülte a torkát. – Tényleg meg akarod ölni az összes gathendit?

Minden feszültség elhagyta Rachel vállát, és a szemét forgatta. – Persze, hogy nem! Csak azt akartam, hogy azt higgye, hogy igen. Helyesnek tűnt, hogy az utolsó gondolata az legyen, hogy ő okozta a saját népe pusztulását, miután évtizedeken át próbálta mások pusztulását előidézni!

Nebet bólintott, és szégyenlős vigyorra húzta a száját.

– Csak ellenőrzöm! Néha kicsit ijesztő tudsz lenni!

Rachel felnevetett, meglepődve, hogy képes volt rá ebben a pillanatban.

Wonick előre lépett, és ölelésbe vonta.

Sóhajtva simult a férfihez, bár – a páncéljával együtt – olyan volt, mintha egy tankot ölelne. – Köszönöm!

Nebet felhorkant. – Köszönetet mondasz nekünk? Az egész galaxisnak kellene köszönetet mondania neked! Megszüntetted a béke legnagyobb akadályát.

Megmentette a Földet az idegenek által szervezett kihalás jövőbeli veszélyeitől is. Remélhetőleg. És mégis, ha visszatérne a szülőbolygójára, ahelyett, hogy hősként ünnepelnék, még mindig üldöznék és gyaláznák.

Szerencsére nem állt szándékában visszatérni.

Wonick óvatosan felfelé billentette a nő állát.

– Köszönöm, hogy segítettél megbosszulni a testvéreinket!

Rendben. Azok után, amit megtudtak, a kiborgok ugyanúgy a császár halálát akarták, mint ő. – Ha már a testvéreidről beszélünk...

Wonick elengedte a lányt, de kezét a hátán hagyta. – A császár halott – jelentette be a kommon –, a főparancsnok pedig szökésben van. Savaas, jelentést!

Nehéz zihálás hallatszott a kommon, kicsit halkabban, mivel Rachel levéve a sisakját, elfojtotta a jelet.

– Megtaláltuk a testvéreinket. Most rakodjuk fel őket a szállítóhajóra. Azonnali orvosi ellátásra van szükségük.

Wonick a nő szemébe nézett. – Mindet?

– Igen. Egyenesen a Shagosa felé repülünk. – Ez azt jelentette, hogy mindannyian életben vannak, de milyen állapotban?

– Vannak sérültek az egységben? – kérdezte Wonick.

– Egyik sem életveszélyes.

Wonick bólintott. – Elindulunk a szállítóhajónkhoz, és fedezünk benneteket! Hoshaan, készülj fel, hogy felvegyél minket a tetőn!

– Már várakozom – válaszolta Hoshaan.

Rachel és a kiborgok átugrottak a padlóban lévő lyukon, és visszarohantak a negyedik emeletre. A sisakjukon lévő térkép egy ajtóhoz vezette őket, amelynek a tetőre kellene felvezetnie őket.

Wonicknak erőszakkal kellett kinyitnia. – S, van valami a főparancsnok tartózkodási helyéről?

– Negatív. A lift és a főparancsnok is eltűnt a palota alatt. Az érzékelők nem érzékelik az életjeleit.

Rachel a homlokát ráncolta. – Mi van a palota alatt?

– Egy bonyolult csatornákból és közműjáratokból álló hálózat – tájékoztatta őket S.

Wonickra pillantott. Az életjelek követése nélkül nem lehetett tudni, hogy a főparancsnok melyik irányba ment, vagy hogy hol bukkan fel, vagy hol keres menedéket.

– Hármas Egység, jelentkezz! – parancsolta komoran Wonick.

– Nem találtunk foglyokat a létesítményben, csak gathendieket. Engedélyezed, hogy felrobbantsam és segítséget nyújtsak az Egyes Egységnek?

– Engedély megadva! – Wonick egy hosszú lépcsőn ment felfelé, amely egy másik ajtóban végződött. Azt is erőszakkal kellett kinyitnia. – Négyes Egység, jelentkezz!

Kiléptek a tetőre. Rachel összerezzent, ahogy a zaj exponenciálisan fokozódott. Az éjszakai égbolt jelent meg felettük, amelyet részben eltakart a gomolygó fekete füst. Aagar, Vaaren és Fonwen hatalmas ágyúkat és puskákat kezeltek, szinte folyamatosan tüzeltek a földön lévő csapatokra és az égre, ahol néhány gathendi űrhajó küzdött az S által távolról irányított álcázott drónokkal egy bizarr, félig látható csatában.

– Ebben a létesítményben csak gathendiek vannak – mondta egy kiborg a rádión keresztül. – Letöltöttünk minden adatot, kidobtuk a takarító személyzetet, és felkészültünk az épület felrobbantására.

– Csináljátok!

– Engedélyt kaptunk, hogy utána támogatást nyújtsunk az Egyes Egységnek?

– Engedély megadva.

Rachel mögött valami nekicsattant a tetőnek. Megpördült, és leesett állal bámult. A tető fölött a semmi közepén a szállítóhajó belsejéből egy téglalap látszott lebegni, ahova egy rámpa vezetett fel. Fekete foltok tarkították az eget a bejárat két oldalán, ahol a hajó álcázó érzékelői megsérültek.

– Menj! Menj! Gyerünk! – kiáltotta Wonick a csatazaj fölött.

Együtt száguldottak felfelé a rámpán. A tetején Wonick kihajolt, hogy fedezőlövéseket adjon le, amíg a földön maradt kiborgok feljutnak a tetőre, és a szállítóhajó felé sprintelnek. Két gathendi hajó hirtelen felrobbant. Törmelék zúdult lefelé, és csattant a szállítóhajó külsejéhez. Megbillent az egyik oldalra, végighúzva a rámpát a tetőn. Két kiborg elkáromkodta magát, és majdnem lezuhantak a rámpáról, de sikerült megtenniük az utolsó néhány métert, és bevetődtek. Aagar tovább tüzelt az egyik nagy ágyúval.

– Aagar! – ordított Wonick. – Most!

Csak két gathendi hajó maradt a levegőben. Miközben Aagar tovább tüzelt, nagy teste minden egyes lőszer kilövésénél megrándult, az egyik űrhajó pedig látványos láng- és tűzijátékban felrobbant. Felkiáltva, elhagyta a fegyvert, és felszaladt hozzájuk.

A zsilip bezárult.

Rachel és a többiek gyorsan helyet kerestek, és becsatolták magukat. A lopakodó szállítóhajó élesen megdőlt, majd elrepült, valahogyan hihetetlen sebességet ért el anélkül, hogy a G-erő hatást gyakorolt volna a benne ülőkre.

Pusztán másodpercek alatt csatlakoztak három másik szállítóhajóhoz, amelyeket most már könnyebb volt észrevenni, mivel megsérült az álcázásuk. Az Egyes Egység vezette őket keresztül a bolygó légkörén. A többiek körülvették és fedezetet adtak egy olyan gyémánt alakzatban, amilyenre a lány emlékezett a Földről.

– Egy kiborg sem maradt hátra – mondta Savaas a rádión keresztül.

A kiborgok és Rachel mind a levegőbe emelték az öklüket.

– Egy kiborg se maradt hátra!

Rachel leeresztette az öklét.

Wonick a levegőbe emelte az övét. – A Halhatatlan Őrzők zúztak!

Minden kiborg visszanyomta az öklét a levegőbe, és azt kiáltotta: – A Halhatatlan Őrzők zúztak!

Még Savaas és a többiek is bekapcsolódtak a kommon keresztül.

Rachel elragadtatva felnevetett.

Amikor elborította a fáradtság, elhevert a székében. Megkönnyebbülés és elégedettség töltötte el, amikor felmosolygott Wonickra. – Megcsináltuk!

Mosolyogva átkarolta a lány vállát, és olyan közel húzta magához, amennyire a hámjaik és a páncélja engedte.

– Igen, megcsináltuk!

 

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

 

Fordította: Szilvi

 

Wonick nyugodt karcsapásokkal szelte át a vizet, amíg el nem érte a tó túlsó partját. Hátat fordított a partnak, a füves szélén kinyújtotta a karját, és hagyta, hogy a lába a felszínen lebegjen. A mesterséges napfény felmelegítette a bőrét. Apró majmok ugráltak ágról ágra a lombok között odafent. És nevetés töltötte be a Shagosa parkját, fröcskölések és ugratások kíséretében.

Szinte a fedélzeten lévő összes kiborg a buja területen bolyongott, hogy ellazuljon a nagy csata után.

A tó túlsó oldalán két alak bukkant elő a fák közül.

Elmosolyodott.

Rachel lassan lépkedett, egyik karját egy kiborg derekára fonva, aki átvetette a nő vállán az egyik karját, hiábavalóan próbálkozva nem támaszkodni rá. Osraan megjelenésében minden a fogságban töltött évek történetéről árulkodott, és dühöt váltott ki Wonickból. Bár Osraan bőre természeténél fogva sötétebb volt, mint Wonické, ma mégis fakónak látszott. Korábban vastag, erőteljes végtagjain most lényegesen soványabb izomzat díszelgett, amely alig tudta megtartani alavininnel megerősített csontjait, ami az elszenvedett éhezésről és alultápláltságról tanúskodott. Az alakját hegek szelték át, ahol a gathendiek többször is felvágták, hogy tanulmányozzák a fejlesztéseit. Még az arcán is voltak, így a külseje ugyanolyan megviselt volt, mint Janwar rakessiai barátjának, Kovának.

Az összes újonnan kiszabadult kiborg így nézett ki.

Minden lépés fájdalmat okozott, Osraan mégis mosolygott.

Wonick ezt Rachel érdemének tulajdonította. Egyik kis keze átfogta a kiborg kezét, a vállán tartva a férfi karját. A nő felvigyorgott rá, és mondott valamit, rozsdás nevetést váltva ki, miközben lassan a tó mellett elhelyezett nyugágyak felé vezette a férfit.

Osraan összerezzent a nevetés okozta gyötrelemtől.

Rachel szeme egy pillanatra borostyánvörösre villant, mielőtt óvatosan visszafogta a dühét, és újra mosolyra fakadt.

Wonicknak nem kellett olvasnia a nő gondolataiban, hogy tudja, azt kívánja, bárcsak újra megölhetné a gathendi császárt.

A másik öt sérült kiborg a válla fölött nézett hátra, és mosolyogva figyelték, ahogy a fivérükkel közeledik. Mindannyian kíváncsiak voltak a közöttük lévő egyetlen nőstényre, aki elnyerte a testvéreik hűségét és szeretetét, sőt az egyikükbe még bele is szeretett. Kezdetben azt hitték, hogy a nő akseli, és megdöbbenésüknek adtak hangot, hogy a hadsereg a tudtuk nélkül női kiborgokat teremtett. Eltartott egy ideig, mire meggyőzték őket, hogy a nő ehelyett egy Halhatatlan Őrző a Földről.

Az is segített, hogy a nő bőrét és szemét színező festék a vártnál gyorsabban kopott. Bár még csak két nap telt el, a férfi úgy becsülte, hogy a következő estére a lány újra önmaga lesz.

Rachel még többet mutatott bámulatos erejéből, amikor Osraan súlyából eleget megtartott, hogy segítsen neki lassan leereszkedni a párnázott székre. Miután a férfi elhelyezkedett, Rachel felvert egy párnát, és Osraan feje mögé helyezte.

Osraan újabb fáradt mosolyt villantott rá.

A hat kiborg sokat szenvedett a fogságban töltött évek alatt. Szabadságuk első napját szükségszerűen a kórházi részlegben töltötték, míg Taavion intravénás folyadékokkal, vitaminokkal, silnával és még néhány nanobottal látta el őket, hogy felgyorsítsa a gyógyulásukat. A legtöbb sérülésük már begyógyult. Az erejük visszanyerése hosszabb időt vesz majd igénybe. Ahogy a lelki békéjük visszanyerése is.

A felfedezés, hogy nem ők voltak az utolsó kiborgok, megdöbbentette őket. Mielőtt eladta őket a gathendieknek, Astennuh azt mondta nekik, hogy a többi kiborgot megölték. Wonick megkönnyebbülésére egyikük sem hibáztatta őt, Savaast vagy a többieket azért, hogy ők szabadságot nyertek, míg ők hatan szenvedek. Ehelyett a haragjukat Astennuhra összpontosították.

Mindegyikük a gathendi császár és Astennuh kancellár halálát akarta.

– Nos, a császárról már gondoskodtam helyettetek – mondta nekik Rachel.

Wonick és a többiek rögtön beszélni kezdtek, egymás szavába vágva meséltek buzgón a gyilkosságról, a császár megaláztatásáról és a bosszúról.

– Köszönöm – mondta Osraan, miközben belesüppedt a párnákba.

Rachel rámosolygott. – Mit?

Ajkai önironikus mosolyra húzódtak. – Hogy elterelted a figyelmemet, hogy ne érezzem magam megalázva amiatt, hogy olyan gyenge vagyok, mint egy újszülött braemen. És azért, hogy megölted Insiorga császárt. Talán ha majd erősebb leszek, segíthetsz meggyilkolni Astennuhot.

Rachel megveregette a férfi vállát. – Óráról órára erősebb leszel. – A nő összeszorította az ajkát. – És egészen biztos vagyok benne, hogy Simone meg fogja ölni Astennuhot. Lehet, hogy segítek neki, hiszen most már mindannyian a testvéreim vagytok, és azt akarom, hogy a fattyú megfizessen, amiért bántott titeket!

A férfi szemöldöke összehúzódott. – Ki az a Simone?

– Az egyik Halhatatlan Őrző barátom. Szerelmes Janwarba, és utálja Astennuhot azért, amit Janwarral és Krigarával tett.

Vondec, az egyik másik sérült kiborg kérdő pillantást vetett rá. – A fiú, akinek a kivégzésére küldte Astennuh Wonickot és Savaas-t?

Elvigyorodott. – Az a fiú most egy férfi, aki az eltűnésed óta eltelt éveket azzal töltötte, hogy a galaxis egyik legádázabb kalózává vált, minden adandó alkalommal bosszantva Astennuh kancellárt, segített a kiborgoknak letelepedni az új anyabolygójukon, és lehetővé tette számukra, hogy mindezt létrehozzák. – A nő a körülöttük lévő buja növényvilágra mutatott.

A kiborgok Wonickra néztek.

Elmosolyodott. – Sok bepótolni valótok van. De ne aggódjatok! Segítünk nektek. Ma egyszerűen csak pihenjetek, és koncentráljatok a gyógyulásra!

– Én viszont – jelentette be Rachel –, arra fogok koncentrálni, hogy bebizonyítsam, jobb ugró vagyok, mint az összes itt lévő kiborg. – A tó felé fordulva azt mondta: – Kinek van kedve egy kis versenyhez?

Kiáltások töltötték be a parkot.

Wonickra mutatott. – Te vagy az első, Jóképű!

Felkelt a vízből, átkelt a lány elé, és kirázta a vizet a hajából.

Nevetett, ahogy a cseppek lefröcskölték.

– Csak utánad – erősködött mosolyogva.

Együtt indultak a mászófal felé.

 

A nap és az este is keserédes volt Rachel számára. Az ő ötlete volt, hogy a frissen kiszabadított kiborgokat a parkba segítse, hogy évek óta először élvezhessék a napfényt és friss levegőt. Az arcukon tükröződő öröm, ahogy a napfényben fürödtek, hűvös szellő libegett körülöttük, és a tó vize fröccsent rájuk, egyszerre volt szívszorító és gyönyörű.

Amikor később leültek az első „igazi” étkezésükhöz a Shagosa fedélzetén, az első harapáskor a vonásaikon végigsöprő extázis könnyeket csalt Rachel szemébe. Évek óta egyikük sem evett mást, mint íztelen tápanyagkockákat. És voltak hosszú időszakok, amikor csak az infúziós táplálkozás volt megengedett. Még Taavion is ragaszkodott az utóbbihoz az első huszonnégy órában, amíg meg nem győződött arról, hogy stabil az állapotuk.

Amikor az ízek megérintették a nyelvüket, a Kiborg Hatok úgy vetették magukat a tálcájukra, mint a kiéhezett farkasok. Wonicknak, Savaas-nak és Taavionnak többször is figyelmeztetnie kellett őket, hogy lassan egyenek, mert attól tartottak, hogy összezsugorodott gyomruk fellázad. Rachel pedig legszívesebben újra és újra elsírta volna magát, hogy milyen nehezükre esett engedelmeskedni.

Minden alkalommal, amikor rájuk nézett, hála töltötte el, hogy képes volt igazságot szolgáltatni, mind a Föld, mind az ő nevükben. Insiorga császár nem volt többé. A főparancsnok csótányként elbújt az árnyékban. S talált egy hátsó ajtót a gathendi kommunikációs hálózatban, amely lehetővé tette számára, hogy minden adást megfigyeljen, és elkezdje meghatározni a gathendi hajók helyzetét. Elmondása szerint a gathendiek új anyabolygója teljes zűrzavarban volt, ahogy a hadseregük is.

Legalábbis egyelőre elérte a célját. Nyilvánvaló uralkodó nélkül, egyes gathendi hadihajók abbahagyták a Kandovar túlélők üldözését, miközben aggódtak, hogy ők lehetnek a következők az ő célpont-listáján. A császár meggyilkolásának hírével együtt a kiborgok és S azt is elterjesztették, hogy több gathendi hajót, amelyeken Földlakók tartózkodtak, elfogtak vagy megsemmisítettek, és a teljes legénységüket megölték.

A megmaradt parancsnokok egyike sem tudta, hogy mi a fenét csináljon ezután. Minden habozásuk eltűnt, hogy kritizálják egykori császárukat, mivel őt hibáztatták bizonytalan helyzetükért. Remélhetőleg a jelenleg is földieket birtokló gathendi parancsnokok kapcsolatba lépnek egymással, hogy mit tegyenek a rakománnyal, amely miatt most attól tartottak, hogy egy óriási vörös céltábla került a hajójukra, és ezzel felfedik a tartózkodási helyüket.

Rachel azt kívánta, bárcsak a rohadékok visszatennék a Földlakókat a mentőkapszuláikba, és szabadon engednék őket. Amikor hangosan kifejezte aggodalmát, hogy a gathendiek ehelyett inkább kidobják földi barátait egy légzsilipen, megölve ezzel őket, Wonick, kiadva magát egy gathendi parancsnoknak, újabb pletykát indított el, miszerint a földiek bántalmazása automatikus halálos ítéletet von maga után, amelyet a titokzatos vadászok adtak ki, akik több gathendi hadihajót is elfoglaltak, megölték a császárt a saját erődjében, elpusztították a bolygó összes katonai bázisát, és élvezik az Aldebari Szövetség támogatását.

A gathendiek most úgy tűnt, hogy körülbelül annyira vágytak arra, hogy további Földlakókra tegyék rá a kezüket, mint amennyire egy muryeurdra, ami nyilvánvalóan egy szörnyű nemi betegség volt.

Rachel megborzongott, felidézve a tüneteket, amelyeket Wonick mesélt, miután egyik kiborg olyan viccet mondott, amit nem értett.

Egyetlen gathendi hadihajó sem volt a Shagosa hatótávolságán belül. Wonick és Savaas ellenőrizte, remélve, hogy megtalálják néhány földi barátját a császár otthona közelében lévő hajókon. Úgy tűnt azonban, hogy a császárnak sikerült mindvégig titokban tartania új anyabolygóját azzal, hogy korlátozta az oda és onnan való utazást. Ennek következtében a hajók éppúgy szétszóródtak a galaxisban, mint a Kandovar eltűnt túlélői.

Wonick továbbította Janwarnak minden egyes gathendi hajó helyzetét, amelyet megtaláltak. Janwar és Simone a hozzájuk legközelebbit szándékoztak megnézni. A többit Janwar továbbította Dagonnak. A Ranasura nevű segoniai hadihajó parancsnokaként Dagon elérhette az Aldebari Szövetség többi tagját, és – Janwar segítségével – titkosított csatornákon keresztül továbbíthatta az információkat.

Mivel még mindig nem tudták, hogy a gathendiek hogyan szereztek tudomást a földiek jelenlétéről a Kandovaron, mindannyian arra gyanakodtak, hogy kompromittálódott a lasarai kommunikációs rendszer, és úgy döntöttek, hogy más eszközöket használnak a legújabb információk továbbítására – az egyik ilyen eszköz Janwar volt, akinek titkosított kommunikációs rendszere legyőzhetetlennek bizonyult.

Ki gondolta volna, hogy egy kalóz – akinek hatalmas vérdíjat tűztek ki a fejére – lesz az Aldebari Szövetség legmegbízhatóbb kommunikációs eszköze?

A Shagosa most a kiborgok otthona felé vette az irányt. Savaas és a többiek alig várták, hogy a Kiborg Hatokat biztonságba helyezzék új otthonukban, ahol megkezdhetik hosszadalmas felépülésüket. Ott Rachel és Wonick eldönthetik majd, hogy mi legyen a következő lépésük. Elindulnak a saját kereső-mentő küldetésükre? Maradnak a kiborg-bolygón, és segítenek a többieknek azzal, hogy tovább szűrik a gathendi létesítményekből és hajókról letöltött rengeteg adatot?

Még volt néhány napjuk a döntésre.

A Kiborg Hatok az utolsó étkezés után még maradni akartak. De a parkban korábban tett kevéske felfedezések megterhelték megfogyatkozott erejüket, és morcosan bóbiskoltak az üres tányérok felett.

Egyikük sem látszott képesnek arra, hogy saját erejéből visszatérjen az orvosi részlegbe.

Rachel úgy gondolta, hogy még akkor sem lennének képesek ezt megtenni, ha közben valakire támaszkodnának. Azt pedig ő maga is tudta, hogy a cipelésük felébresztené a bennük lobogó haragot.

A harag, amelyet egy időre félretettek, mert élvezték a napot.

– Van kedve valakinek úszni? – kérdezte vidáman.

Minden beszélgetés abbamaradt. A jelenlévő kiborgok többsége úgy nézett rá, mintha elment volna az esze.

– Korábban már úsztunk – emlékeztette Nebet.

Összevonta a szemöldökét, és a Kiborg Hatokra nézett.

– Nem mindannyian!

Osraan mosolyt erőltetett magára.

– Taavion azt akarja, hogy várjunk még néhány napot, mielőtt a tóban úsznánk.

Rákacsintott. – Ki beszélt a tóról? – Belenyúlt sok zsebe közül az egyikbe, és előhúzva egy kis szerkezetet, átnyújtotta Wonicknak. – Én valami kicsit szórakoztatóbbra gondoltam. Akarsz segíteni nekem, Jóképű?

Wonick lenézett a készülékre, majd elvigyorodott.

– Természetesen!

Rachel hátratolta a székét, felállt, és széttárta a karját.

– Csináljuk!

Wonick a nőre irányította a készüléket.

A következő pillanatban Rachel lába elhagyta a földet.

Rachel elragadtatva felnevetett, amikor a férfi a kézi akvizíciós sugárral a többiek feje fölött lebegtette.

– Juhúúú! – kiáltotta, és lenyúlt, hogy felborzolja Nebet haját, amikor elhaladt mellette.

Nevetés töltötte meg az étkezőt, amikor Nebet úgy tett, mintha meg akarná ragadni, de elvétette.

– Ez fantasztikus! – Pörgött és forgott, miközben Wonick körbelebegtette a szobában. – Mindig is irigyeltem a testvéreimet, akik képesek madár alakot ölteni és repülni. Ti fiúk annyira hozzászoktatok ehhez a technológiához, hogy már elfelejtettétek, hogyan lehet vele szórakozni!

Úgy féltucatnyi tenyérnyi akvizíciós sugárvezérlőt dobott Savaas ölébe, aztán elkezdett úgy tenni, mintha mellúszásban átúszná az ebédlőt, mint egy vidám béka.

Pillanatokkal később a Kiborg Hatok felemelkedtek a helyükről. Mosolyok jelentek meg fáradt arcukon, és a fáradtságuk egy része is elmúlt, amikor csatlakoztak hozzá. Persze, amikor az egyik leutánozta a nő úszómozdulatát, az őket irányító kiborgok úgy döntöttek, hogy ez egy verseny. Vagy kettő. Vagy három. Fogadások röpködtek. Vidámság következett. És a végén a fáradt kiborgok úgy végezték, hogy ki ér előbb az orvosi részlegbe.

Mindannyian eljutottak az ágyukba anélkül, hogy a gyengeségük miatti düh vagy öntudatosság felszínre bukkant volna. Bár Rachel gyanította, hogy rájöttek, hogy mindvégig ez volt a szándéka, egyikük sem hozta szóba.

Rachel és Wonick hagyták őket ott utolsónak.

Ahogy a nő elfordult, Osraan elkapta a kezét.

– Köszönöm, Hugi!

Mosolyogva megszorította a férfi kezét. – Bármikor! – Ahogy Wonickkal elindultak kifelé az ajtón, a lány még visszaszólt: – Holnap visszavágót akarok! Legközelebb én fogok nyerni!

A férfiak kuncogása követte őt a folyosóra.

Wonick átkarolta a lány vállát, és magához vonta, miközben a saját és Savaas szállása felé tartottak.

Savaas abból az irányból közeledett feléjük. – Mindenki elhelyezkedett az orvosi részlegben?

Wonick bólintott.

Savaas kedves mosollyal fordult Rachel felé.

– Ez nagyon figyelmes volt tőled, hogy megtaláltad a módját, hogy megkíméld őket attól a megaláztatástól, hogy cipelni kelljen őket.

Rachel megvonta a vállát. – Nem tudom, miről beszélsz! Csak jól akartam érezni magam!

– Mm-hm! Az éjszaka hátralévő részét azzal szándékozom tölteni, hogy átnézem a gathendiektől korábban ellopott további adatokat. – Szórakozva felcsillant a szeme, amikor Wonickra pillantott. – Szóval a szállásunk csak a tietek lesz.

Rachel felvonta a szemöldökét. – Szóval azt mondod, hogy szabadon felállíthatunk egy hálót a nappaliban, és játszhatunk meztelen röplabdát?

Savaas elvigyorodott, és sokkal fiatalabbnak látszott, mint általában. – Nem tudom, mi az, és nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e tudni, de... persze. Jó szórakozást!

A lány felnevetett, ahogy a férfi továbbhaladt mellettük.

– Jó éjt, Savaas!

– Jó éjt, Rachel!

Wonick csókot nyomott a nő összekócolódott hajára. A repülés és a pörgés kissé összekuszálta. – Mondtam már neked ma, hogy szeretlek?

A nő átkarolta a férfi derekát, miközben folytatták a sétát.

– Többször is. De nem bánnám, ha újra hallanám!

Megvárta, amíg elérik a lakóhelyüket, és bezárkóztak.

– Szeretlek, Rachel!

Karjait a férfi nyaka köré fonta, felemelkedett, és csókot nyomott az ajkára. – Én is szeretlek!

Átölelte a lányt, és elmosolyodott.

– Megkértem Goadent és Benwát, hogy ismét próbáljanak meg megtervezni nekem néhány könnyen alkalmazható arcprotézist.

A nő Wonickra meredt, és minden terve, hogy levetkőztesse, szertefoszlott.

– Micsoda? Miért? – Ugye nem feszélyezték még mindig a hegei?

– Korábban már próbálkoztunk ideiglenes arcprotézisekkel, de nem kielégítő eredménnyel. – A férfi összevonta a szemöldökét. – A bőrátültetések és más tartós megoldások jobban beváltak, de azt akarom, hogy tetszés szerint lehessen alkalmazni és eltávolítani őket.

Rachel értetlenül ingatta a fejét. – Miért akarod egyáltalán alkalmazni őket?

– Mert akkor az arcfelismerő szkennerek nem tudnak azonosítani engem. – A férfi összekulcsolta a kezét a lány derekánál, és erősen magához szorította. – Tudom, hogy aggódsz az eltűnt barátaid miatt, és nem fogsz boldog türelemmel várni a hírekre, amíg mások keresik őket.

Nem, nem tenné. Úgy érezné, mintha cserbenhagyta volna őket, és kibújt volna a Seth által rábízott feladatok alól. Azzal, hogy elment megölni a gathendi császárt, magyarázattal szolgálhat. Csökkentette a császár katonai parancsnokainak vágyát a Földlakók elfogására, leállította a biofegyver-kutatási programjukat, hatalmas mennyiségű adatot adott a kiborgoknak, amely segíthetne nekik megtalálni a fogságban lévő túlélőket a Kandovarról, és közben megmentette hat kiborg életét.

De utópisztikus életet élni Wonickkal és a többi kiborggal, miközben néhány barátja ki tudja, mitől szenvedhet?

Nem. Ezt nem tudná igazolni. Rachelnek tennie kell valamit, de nem tudta eldönteni, hogy mit, és bevallottan vonakodott elhagyni Wonickot.

– Azt gondoltam, hogy mehetnénk egy Pahlwan-15-össel – mormogta Wonick.

– Nem tudom, mi az.

– Nagyobb, mint a C-23-as, de sokkal kisebb, mint a Tangata. Inkább utazásra épült, mintsem állandó otthon biztosítására, így sajnos nincs kiterjedt parkja, és levegő-tisztítókra támaszkodik. De jól fel van fegyverezve, és nem hozható kapcsolatba semmilyen egyénnel vagy csoporttal. Ez a névtelenség nagyobb ellenőrzést válthat ki az űrkikötőkben és az állomásokon, de ezt a kockázatot vállalnunk kell. Jobban járnánk egy kis létszámú legénységgel, mintha egyedül lennénk. Nebet és egy maroknyi másik már jelentkezett önkéntesnek, és...

Rachel a férfi szájára tette a mutatóujját.

– Mire jelentkeztek önként?

Wonick megcsókolta a lány ujját. – Ha csatlakozni akarsz az eltűnt barátaid utáni kereséshez, megtehetjük. Ha működnek az új protézisek, lehetővé teszik majd, hogy én – és mások is – elkísérhessünk téged az űrállomásokra, bolygókra és holdakra anélkül, hogy az arcfelismerő szkennerek kiborgként azonosítanának minket.

A nő szíve gyorsabban kezdett verni. – És ha a protézis nem működik?

– A páncélunkra kellene hagyatkoznunk, hogy ugyanúgy megvédjen minket, mint amikor a gathendiek ellen harcoltunk, és korlátozni kellene a nyilvános kirándulásainkat.

– A páncélod nem tesz gyakorlatilag láthatatlanná?

– Igen, ha nem kerül sor vitára. De az álcázás, amely megvéd minket, egyúttal egy magányos, sebezhető nőstény látszatát is kölcsönözné neked, és támadásra csábítaná a ragadozókat.

– Ebben az esetben szétrúgnám a seggüket!

A férfi elmosolyodott. – A számuktól és az általuk használt fegyverektől függően. Mi természetesen segítenénk neked. De a lövések roncsolnák a páncélunkat, és álcázott harcosokként jelölnének meg minket.

Rachel a férfit tanulmányozta.

– Mi lenne ennek a hátránya? – Amíg a sisakjukat viselik, a bámészkodók még mindig nem tudnák őket kiborgokként azonosítani.

– A hátránya az lenne, hogy a legtöbben azt feltételeznék, hogy a segoniai sereg tagjai vagyunk. És ha olyan pletykák kezdenének terjedni, hogy segoniai katonák a rendbontók és robbantgatnak, Segonia talán úgy döntene, hogy nyomozást indít.

– Ó, persze! – Simone elárulta, hogy a segoniaiak az Aldebari Szövetség azon tagjai közé tartoznak, akiket a legkevésbé valószínű, hogy megtámadnak, mert – mint a Földön élő lábasfejűek némelyike – képesek beolvadni a környezetükbe, és gyakorlatilag eltűnni a szem elől.

– Ha megteszik, és elkezdenének vadászni ránk – szögezte le a következtetést –, valószínűleg nem vennénk észre, hogy jönnek. És lehet, hogy nem állnak meg kérdezősködni.

Egyértelmű hátrány, amely jelentős kockázatot eredményezne.

Rachel az alsó ajkát harapdálta. – Ezt nem kérhetem tőled.

– Nem tetted. – Lehajtotta a fejét, és összedörzsölte az orrukat. – Az életedet kockáztattad, hogy több időt adj Savaas csapatának, hogy beszivárogjanak abba a létesítménybe, és kiszabadítsák a testvéreinket. Hogyan ne kockáztathatnánk mi is a miénket, hogy segítsünk neked kiszabadítani és megmenteni a testvéreidet? – Gyengéd csókot nyomott a lány ajkára. – Látom az aggodalmat a szemedben. Ha bajba kerülünk, és a kutatásunk az ő irányukba vezet, bármikor találkozhatunk Janwarral és Simone-nal, és igénybe vehetjük a segítségüket. A Tangata fedélzetén biztonságban lennénk.

A nő erősebben szorította a férfit. – Biztos vagy benne?

– Igen.

– És a többiek?

– Biztosak benne.

– Még Savaas is?

Elmosolyodott. – Még Savaas is.

Rachel lábujjhegyre állt, és mély, szenvedélyes csókot nyomott a férfi ajkaira. Mindkettőjüknek elakadt a lélegzete, amikor a nő elhúzódott. – Annyira szeretlek, Wonick!

– Én is szeretlek!

Kezeit a nő fenekére csúsztatva, felemelte őt, és arra biztatta, hogy fonja a lábait a dereka köré.

– Holnap hozzákezdünk az egész tervezéséhez. Most pedig... mesélj még erről a meztelen röplabdáról!

Rachel felnevetett.