2. Fejezet

 

MÁSODIK FEJEZET

 

 

Fordította: Szilvi

 

Fájdalom ébresztette Rachelt. Enyhe hőséggel kezdődött a jobb oldalán. A hosszú álomtól lomhán a hátára fordult.

Fényesség lobbant a csukott szemhéjak mögé. – Kisebb fényerőt – motyogta.

– A lámpák le vannak kapcsolva – válaszolta szívélyesen Evie.

Rachel a homlokát ráncolta. Evie meghibásodott? A lámpák nem voltak lekapcsolva. Pedig úgy kellett volna. Megparancsolta Evie-nek, hogy kapcsoljon le mindent, amit csak lehet, hogy takarékoskodjon az energiával és az erőforrásokkal, miközben ő a lehető legmélyebb álomba merül, amennyire csak tud, leszámítva a sztázist. Amennyire ő tudta, ezt az állapotot csak extrém vérveszteséggel lehetett elérni, amit lehetőleg el akart kerülni.

Arcán, karján és kezén kellemetlenül bizsergett a bőr.

Rachel kinyitotta a szemét. A mentőkapszula mennyezete köszöntötte, a mesterséges fény hiánya ellenére sem volt sötétség. Felült az ülésen, amelyet ledöntött ágynak, és kótyagosan megingott. Minden szédítő körökben forgott körülötte. A feje lüktetett. A gyomra felfordult. A bőre égett.

– Úgy tűnik, hogy bajban van – mutatott rá Evie. – Kívánja, hogy visszaállítsam az oxigénszintet a normális értékre?

Oxigénszint?

Ó! Igen, persze! Azt mondta Evie-nek, hogy azt is csökkentse.

– Igen. Kérlek, állítsd vissza a normális oxigénszintet!

Sziszegés hallatszott. Rachel fejében fokozatosan abbamaradt a lüktetés. A hányinger fenyegetése is alábbhagyott, amikor a fülke belseje megszűnt forogni. Az arca és a keze azonban csak még jobban fájt.

Rachel értetlenül bámult rájuk.

– Miért rózsaszín a karom? – És csak képzelte, vagy vékonyabbak voltak?

– Ismeretlen.

– Az alacsony oxigénszint miatt van?

– Negatív. Az alacsony oxigénszint okozta bőrelszíneződés kék, nem rózsaszínű – válaszolta Evie.

– Akkor mi...? – A szemei elkerekedtek, ahogy feleszmélt.

Rachel káromkodva lekászálódott az ágyról, elfordított egy széket, és mögé bújt.

– Evie, napfény áramlik be az ablakon?

– Igen.

– Meg tudsz védeni az ultraibolya sugárzástól?

– Megerősítve.

Csend lett.

– Nos? – kérdezte Rachel. – Megtetted? – A fény a fülkében nem halványodott.

– Megerősítve.

Rachel tétován felemelte a kezét.

A napfény megvilágította, de az elszenvedett felégés nem romlott tovább.

Felemelte a másik kezét.

A bőre nem hólyagosodott fel.

Csak ezután emelkedett fel, és hagyta, hogy a fény borítsa a többi részét is.

Nem volt olyan világos, mint amilyennek ébredéskor tűnt. Az első kapszulában töltött nap óta nem adott magának vért, inkább vészhelyzetre tartogatta. Ez okozhatta, hogy a vírus okozta fényérzékenység a szokásosnál is gyorsabban jelentkezett.

Rachel óvatosan az ablakhoz lépett. – Hűha – zihálta.

Eddig a galaxisban tett utazása csak a csillagokkal teli sötét teret és a qhov’rum fényes belső falait mutatta neki. Most egy nap ragyogott a távolban, elég messze ahhoz, hogy az őt elérő fény nagyjából annak feleljen meg, amit a Földön tapasztalt volna napnyugtakor.

– Oda megyünk? – kérdezte.

– Megerősítve.

– Tudsz javítani a látványon, vagy ráközelíteni, vagy bármi mást?

Egy átlátszó képernyő ereszkedett az ablak elé.

– Látvány javítása.

Rachel felzihált, amikor a nap hirtelen száguldani kezdett feléje. Elhátrált egy lépést, és tágra nyílt szemmel bámulta, ahogy kibontakoznak a további részletek.

– Hűha – ismételte meg. A kapszula kamerájának igencsak lenyűgöző lencséje volt. Most már nemcsak a Nap körül keringő bolygókat mutatta, hanem a bolygók körül keringő holdakat is. Evie még az egyes égitestek elliptikus pályáját is megjelenítette. – Ez elképesztő!

A földi naprendszerrel ellentétben, ezek a bolygók nem vízszintesen, hanem függőlegesen keringtek a Nap körül.

Vagy a kapszula az oldalára fordult, megváltoztatva a perspektívát? Mivel a lasarai mentőkapszulák mesterséges gravitációt generálnak, feltételezte, hogy bármelyik igaz lehetett.

A qhov’rumból való kilökődése első napjaiban megkérte Evie-t, hogy kapcsolja ki a mesterséges gravitációt, remélve, hogy ezzel energiát takaríthat meg, és segíthet elűzni a szorongást és az unalmat. Lehet, hogy a kapszula kicsi, de még mindig volt elég hely ahhoz, hogy az egyik falról a másikra ugráljon, és szaltózzon néhányat.

Sajnos Evie visszautasította, mivel a protokolljai megakadályozták, hogy felülbírálja a biztonsági rendelkezéseket. Nyilvánvaló, hogy a lasaraiak, a Secta, és néhány más, fejlettebb Aldebari nemzet az űrkutatás első éveiben megtanulták, hogy a hosszú távú gravitáció nélküliségnek kitettség gyengíti a legénység izmait és csontjait. Ezenkívül a legénység tagjainak a szíve is zsugorodott húsz százalékkal minden egyes űrben töltött év után, ami felesleges szenvedéshez és halálhoz vezetett, mielőtt megtalálták a mesterséges gravitáció létrehozásának módját.

Rachel a bolygókra meredt. A kamera nem tudott eléggé rájuk közelíteni ahhoz, hogy megmutassa a bolygók felszínének részleteit. Csak különböző méretű és színű gömbök voltak, amelyek a Nap körül keringtek. Az űrből nézve azonban egyik sem mutatta a Föld élénk kék és zöld színét, ami megerősíteni látszott Evie meggyőződését, hogy ezeken a bolygókon nem lehet élet.

– Fogtál bármilyen kommunikációt abból a rendszerből? – kérdezte.

– Negatív.

– Ha a bolygónak, amely felé tartunk, lenne egy kommunikációs rendszere, képes lennél érzékelni? Vagy még mindig túl messze vagyunk?

– Bármilyen kommunikációs rendszer, amelyet az Aldebari Szövetség valamelyik tagja állít fel, nehézség nélkül elérne minket. Ha azonban egy kevésbé fejlett nemzet, vagy valaki korlátozott erőforrásokkal rendelkező, primitívebb tömböt állítana fel a bolygón, az még nem biztos, hogy képes lenne ekkora távolságot lefedni.

– Valaki, korlátozott forrásokkal?

– A bűnözőknek vagy kalózoknak, akiknek el kell kerülniük a szövetségi űrkikötőket és bolygókat, korlátozottak lennének az erőforrásaik.

– Nagyszerű! Még valaki?

– Ha léteznek felfedezetlen, fiatal civilizációk a közeli, még felderítetlen rendszerekben, akkor lehet, hogy újak az űrutazásban, és korlátozottak az erőforrásaik. Azonban egy ilyen civilizációnak valószínűleg nem lenne meg a szükséges technológiája ahhoz, hogy bármilyen építményt felállítson egy ellenséges világon.

Őszintén szólva Rachel az előbbit részesítené előnyben. Bármikor legyőzheti a kalózokat, ellophatja a hajójukat, és Evie-vel elirányíttathatja a legközelebbi Aldebari Szövetség birtokában lévő állomásra vagy bolygóra. Valaki, aki alig tud eljutni egyik rendszerből a másikba, valószínűleg ebben nem lehetne a segítségére.

– Senki sem reagált a vészjelzésekre, és senki sem figyelte a jeladót?

– Megerősítve.

– Lejátszottad az általam készített felvételeket? – Azelőtt a nap előtt készítette, mielőtt annyira kikapcsolva, amennyire csak képes volt, mély álomba merült.

– Megerősítve – válaszolta Evie. – Minden nap sugároztam egyet egy órán át, ahogyan utasított.

– Minden csatornán?

– Pontosan.

– Hány maradt?

– Huszonegy felvételt kétszer, három felvételt egyszer sugároztam.

Rachel gyorsan kiszámolta a fejében. – Szóval negyvenöt napot aludtam?

– Megerősítve.

Nem csoda, hogy annyira ki volt ütve. És kiszáradva. És éhesen. Közel kerülhetett ahhoz, hogy vérveszteség nélkül is elérje a sztázist, különben még többet fogyott volna.

– Még semmi kapás?

– Kérem, ismételje meg a kérdést.

– Válaszolt már valaki?

– Negatív. Egy válasz arra késztetett volna, hogy felébresszem az utasításnak megfelelően.

Ez szívás volt. – Ma már volt adásod?

– Negatív. Még nem érkezett el az ideje.

– Akkor élőben fogunk közvetíteni, amint megfürödtem és ettem valamit.

Bárcsak megfürödhetne. A kicsi kapszula csak egy jó adag tisztító kendőt és egy ruhafertőtlenítőt kínált. Bár tiszta volt, amikor végzett, Rachel sokkal kevésbé találta kielégítőnek, mint egy meleg zuhanyt, vagy egy fürdőt.

A vacsorát sem tartott sokáig elkészíteni. A kapszulában lévő ételadagok meglepően finomak voltak. Rachel nem evett ennyit egyhuzamban, mióta Seth a szárnyai alá vette nem sokkal az átalakulása után. Az volt az első alkalom az életében, hogy naponta három teljes étkezést fogyasztott el.

– Oké! – Beledobta a tálcát a kapszula fertőtlenítőjébe. – Csináljuk meg!

Elővette a telefonját, belépett a zenéi mappájába, és végigpörgette a lejátszási listáit. – Csak annyit kell tennem, hogy megnyomom a lejátszást, igaz?

– Pontosan. Távolról csatlakoztam a készülékéhez.

– Kiváló! Vedd fel, miközben sugárzod őket, arra az esetre, ha azon a bolygón ragadnék. – Remélhetőleg még azelőtt veszi valaki az adását.

Ha nem, akkor sztázisba kell kerülnie, és utasítani Evie-t, hogy naponta egyszer sugároznia kell, amíg a kapszulának ki nem fogy az energiája.

– Megerősítve.

– Készen állsz az adásra?

– Megerősítve. Kezdheti.

Rachel visszatért az ablakhoz, és a távolban lévő bolygókat bámulta.

– Jó reggelt, jó napot, vagy jó estét – mondta, mintha rádiós bemondó lenne. – Ha hallották a rádiót, már tudják a nevemet. Azoknak, akik újak a Galaktikus Zenei Órában, Rachel vagyok. Nemrégiben a Kandovar fedélzetén utaztam, egy lasarai hadihajón, amelyet a gathendiek elpusztítottak, és most egyedül sodródom az űrben egy mentőkapszulában. Volna valaki, aki a megmentésemre sietne?

Csend.

– Nincs?

Még nagyobb csend.

– Talán szégyenlős vagy. Ha ez a helyzet, dőlj hátra, és segíteni fogok, hogy jobban megismerj, mégpedig úgy, hogy megosztok veled néhány zenét a szülőbolygómról. Kezdjük a... “Sunroof”-al, Nicky Youre előadásában, és jómagam kíséretében. – Rákoppintott a lejátszásra, és énekelni kezdett a lá-lá és a dá-dá mellett. Rachel úgy gondolta, hogy ez különösen helyénvaló, mivel épp egy ragyogó napot bámult, zenét engedett, és egy dolog járt a fejében. Persze nem az, mint az énekesnőében. Csak azt akarta, hogy mentsék meg. Hallani egy másik ember hangját, és tudni, hogy nincs egyedül idekint.

Ezt a dalt Evie Irie “Hello World” című dala követte.

– Gyerünk, pajtások! – hízelgett, amikor a dal véget ért. – Merjetek kockáztatni, és beszéljetek velem! Vagy még jobb, induljatok felém, hogy személyesen is találkozhassunk. Nem akartok hősök lenni, és a megmentésemre sietni? – Ezután együtt énekelt Stephanie Kirkham “Best Time Ever” című dalával.

Talán más taktikával kellene próbálkoznia.

– Van valaki olyan magányos, mint én? – Rachel lejátszotta DJ Snake “Let Me Love You” című számát. Ezután az elmúlt évek hollywoodi bombázóit idézte meg, és némileg fülledt hangsúlyt vett elő. – Szörnyen hosszú ideje vagyok egyedül, és jól jönne egy kis... társaság. – Kicsit megrándult. Hosszú élete során még soha nem próbálta használni a női fortélyait – ahogy egyesek mondanák –, hogy megszerezzen valamit, amit akart. Annyira megalázó volt. De a barátságos felvételek nem vezettek eredményre.

Oldalra billentette a fejét.

Hmm. Talán nem a finomkodás volt itt a legjobb megoldás. Ha csak kalózok merészkednének ilyen messzire...

– Hé, vannak itt kalózok? – kérdezte ravaszul. – Esetleg fejvadászok? – A Földön úgy tűnt, a kapzsiság mindig felülírta a jóakaratot. – Említettem már, hogy vérdíjat tűztek ki a fejemre? – Megnevezett egy túlzottan magas kreditösszeget. – Nem igazán utas voltam a Kandovaron. Fogoly voltam. Most pedig a seggemet akarják. Melyikőtöknek van golyója begyűjteni? – Talán rá tudna venni valami kapzsi fattyút, hogy felvegye. – Jó móka lesz – gúnyolódott. – Akárhányan is álltok ki ellenem. Készen áll valaki a kihívásra?

Ezután Demi Lovato “Confident” című számát játszotta.

– Gyertek és kapjatok el, fiúk! – énekelte, amikor véget ért a zene.

– Nem kellene ezt tenned! – szólalt meg egy mély hang.

Rachel felzihált, majdnem kiesett a székéből.

– Evie, te voltál az? – Ha igen, akkor valami komoly baj történt a hangmodulátorával.

– Negatív – válaszolta Evie. – Bejövő kommunikáció.

Izgalom támadt. – Honnan érkezik?

– Ismeretlen eredet.

Rachel az ablakhoz ugrott, és kikukucskált, remélve, hogy egy nagy hajót talál odakint parkolni.

Csak az űrt és a távoli naprendszert látta.

– Halló? – szólította.

Csend.

– Halló?

Még mindig semmi.

– Gyerünk! Még nem vagyok elég régóta itt, hogy elveszítsem az eszemet. Még nem. Ki mondta ezt?

Csend.

Bárki is beszélt, figyelmeztette, hogy ne próbáljon kalózokat és fejvadászokat csalogatni, ezért...

– Itt az áldozat! Itt az áldozat! – kiáltotta. – Hívok minden kalózt, fejvadászt és más semmirekellőt! Gyere és kapj el, bébi!

– Hagyd abba! – dörgött a mély hang.

Rachel szíve a bordáinak csapódott. – Miért?

– Nem akarod magához vonzani a kalózokat, vagy a fejvadászokat!

Tetszett neki a hang. Mély és bársonyos volt, és dübörgött a szűk mentőkapszulában.

– Hé, ha ez minden, amit kaphatok, akkor erre megyek.

– Halálvágyad van?

– Nem. Ezért ajánlom fel, hogy minden érdeklődőt fogadok. Ha nem találok hamarosan segítséget, meghalok!

– Az oxigénhiány sokkal kíméletesebb halált biztosít, mint a kalózok.

– A kalózok egyáltalán nem fognak halált hozni!

– Miből gondolod, hogy megkímélnek, ha egyszer végeztek veled?

Egy grimaszt vágott a tevékenységekre. amelyek eszébe jutottak. – Nem tudnak megölni, ha előbb én ölöm meg őket.

Csend.

– Halló?

Pánik tört rám, amikor nem jött válasz. – Ott vagy még? – Kérlek, ne hagyd, hogy megszakítsa a kommunikációt!

– Igen.

Megkönnyebbülés járta át. – Akkor miért nem mondasz semmit?

– Megkérdőjeleztem az állításod helytállóságát.

– Melyiket?

– Azt az állítást, hogy még nem vagy elég régóta idekint ahhoz, hogy elveszítsd az eszed.

Rachel felnevetett. – Igen. Azt hiszem, elég őrülten hangzik, nem igaz? Nem tehetek róla! Több mint negyven napja te vagy az első ember, akivel beszéltem. Hogy hívnak?

Csend.

– Még nem állsz készen arra, hogy ezt eláruld nekem, mi? Oké, ezt meg tudom érteni, hiszen őrültnek tartasz, meg minden. Miért ne hívhatnálak... Jóképűnek? Köszönöm, hogy válaszoltál az adásomra, Jóképű!

– A jóképű egy kifejezés, amit azokra használnak, akiket vonzónak találsz?

– Igen.

– Most gúnyolódsz velem?

A francba! Ideget érintett? Talán olyan vonásokat viselt, amelyeket nem tartott vonzónak?

– Nem. Nem akartalak megsérteni! Őszintén szólva, csak nagyon vonzó a hangod.

Felmordult.

Elvigyorodott. – Még akkor is, ha morogsz. – Ezt a férfi nem méltatta válaszra. – Hol vagy? Biztos közel vagy, ha fogod az adásomat.

Még több bosszantó csend.

– Ezt sem vagy hajlandó elmondani? – Az ajkába harapott. Ez nem sok jót ígért. Ha a férfi nem árulja el, hol van, kételkedett benne, hogy szándékában állna segíteni neki. – Valójában nem vagyok őrült, ha emiatt aggódsz!

– Nem!

Ami arra utalt, hogy valami aggasztotta.

– Kalóz vagy? Vagy valaki, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére? Erről van szó? Mert én nem vagyok fejvadász.

– Erre magam is rájöttem!

Olyan hivatalos.

Összeszorította az ajkait. – Akkor ez a gyilkos dolog?

– Milyen gyilkos dolog?

– Tudod, azt mondom, hogy a kalózok nem tudnak megölni, ha én ölöm meg őket előbb. Úgy értem, nem mintha ezért lennék itt kint. Nem vadászom aktívan kalózokra, vagy ilyesmi. – A lány a homlokát ráncolta. – Egyáltalán csinálnak ilyet az emberek? Kalózokra vadászni?

– Ha bűncselekményt követtek el bármelyik Aldebari Szövetség állomása vagy települése ellen, akkor igen.

– Nos, nem ez a célom.

– Ez azt jelenti, hogy ha kalóz vagyok, megesküszöl, hogy nem ölsz meg?

Kinyitotta a száját, hogy egyetértsen, aztán habozni kezdett. – Hmm. Lehet, hogy ezzel sarokba szorítottam magam – mormogta.

Halk kuncogás hallatszott a hangszórókból.

Szép. – Mit szólnál ahhoz – javasolta –, hogy nem öllek meg, amíg nem próbálsz ártani nekem. Vagy bármelyik barátomnak. Vagy az ismerőseimnek.

– Szeretnéd a háziállatokat is felvenni a listádra? – kérdezte vontatottan.

Rachel felnevetett. – Ha lenne, igen.

Egy újabb kuncogás volt a jutalma.

– Szóval – kezdte tétován.

– Igen?

– Segítesz nekem? – Most már teljesen elkomolyodva, nyelt egy nagyot. – Kérlek?

Újabb idegesítő csönd támadt, amitól a reményei is összetörtek. Lehunyta a szemét.

– Miért?

Hosszú szünet után halkan azt mondta: – Nem tehetem!

És Rachel nem hitte, hogy félreértette a hangjában a sajnálkozást.

– Nem tudsz, vagy nem akarsz?

– Én... nem hagyhatom el a helyemet.

RaclehRachel bámulta a naprendszert, amelyet Evie továbbra is mutogatott. – Egy hajón, egy bolygón, vagy egy űrállomáson vagy?

– Ezt az információt nem hozhatom nyilvánosságra. Nem is kellene beszélnem veled.

Ez úgy hangzott, mintha kockáztatott volna valamit azzal, hogy kommunikált vele. – Ez egy munkaügyi dolog? A főnököd nem akarja, hogy az idődet azzal vesztegesd, hogy csevegj...

– Nem.

Ha ez nem a munkájával kapcsolatos kockázat volt, akkor akarata ellenére tartották fogva valahol? Az Aldebari Szövetség tiltotta a rabszolgaságot. De ez nem jelentette azt, hogy más nemzetek nem éltek vele, különösen idekint, ahol kevesen ellenőrizték a tetteiket.

Lehet, hogy a férfi is olyan nagy bajban van, mint ő?

Ha igen, akkor talán mégiscsak talált egy szövetségest.

 

Wonick nem ilyen élesen akart válaszolni. De nem hazudott. Nem kellett volna beszélnie vele.

– Téged...? – Rachel kedves hangja aggodalmat sugárzott. – Akaratod ellenére tartanak fogva valahol? Kényszerít valaki?

Nem az akarata ellenére tartották fogva, de Savaas – mondhatni – kényszerítette.

Amikor a férfi nem válaszolt, a nő folytatta. – Ha igen, talán segíthetek.

Hihetetlen.

– Ha elég közel vagy ahhoz, hogy halld a kommunikációmat – folytatta –, akkor talán elég közel vagy ahhoz, hogy elérjelek. Ha elmondod, hol vagy, ki tart fogva, és miért... talán ki tudlak onnan szabadítani.

Wonick az üres konzol képernyőjére meredt.

– Várj! – A hangja megváltozott, elsötétült a dühtől. – A gathendiek azok? Ők azok, akik fogva tartanak téged? – kérdezte. – Ha igen, akkor tovább fog tartani a megmentésed, mert előbb mindet meg kell ölnöm!

A férfinak leesett az álla.

– Ha valaki másról van szó, akkor valószínűleg a lehető legkevesebbet fogom mozgásképtelenné tenni, és megpróbállak úgy kihozni, hogy senki se sérüljön meg komolyabban. Ne vedd sértésnek, de nem igazán ismerlek, és inkább nem ölnék meg valakit, akiről később kiderülhet, hogy nem érdemelte meg.

Wonick erre nem talált választ.

– Halló? Már megint csendben vagy!

– Mert ismét megkérdőjelezem a hited, hogy nem őrültél meg! – Tényleg azt hitte, hogy egyedül képes megölni egy egész ezred gathendi harcost? Ez volt az első útja az űrben. Valószínűleg még a fegyverzetüket sem értette teljesen.

A nő felnevetett. – Miért? Ez túl vérszomjas neked? Hát, kár! A gathendiek megpróbáltak kiirtani minden embert a szülőbolygómon és Lasarán is. Most pedig felrobbantották a Kandovart, és talán az összes barátomat megölték. – Az utolsó szavaknál elakadt a lélegzete, mintha hirtelen jött könnyekkel küzdött volna.

Ha a legfrissebb jelentésekből lehetett következtetni, akkor valószínűleg elvesztette néhány barátját. És az idő is fogytán volt azok számára, akik még mindig a mentőkapszulákban voltak.

– Elnézést – ajánlotta fel halkan. Tudta, milyen érzés elveszíteni sokakat, akiket szeretett.

Egy szippantás érkezett a rádión keresztül. – Jobb, ha nem azért kérsz bocsánatot, mert gathendi vagy!

– Srul nem! – fakadt ki. – Csupán együttérzésemet szerettem volna kifejezni.

– Ó! – A hangja most lágyabb volt, mintha a bánat és az aggodalom megfosztotta volna a lelkesedésétől. – Megmondanád, hol vagy?

– Nem. Nem csak a saját biztonságomat veszélyeztetné a tartózkodási helyem elárulása.

– Meg tudod magyarázni, hogy miért? Úgy értem, tényleg szeretném megérteni, mi a helyzeted.

– Nem tehetem!

– Úgy érted, hogy nem fogod!

– Elárulnál-e információkat a barátaidról, ha attól tartanál, hogy ezzel veszélybe sodornád őket?

Sóhajtott. – Nem. Te az egyik bolygón vagy a... hogy is hívják azt a naprendszert, Evie?

– 61-75948-es rendszer.

– Abban a naprendszerben vagy egy bolygón? Vagy talán az egyik holdon? – kérdezte a lány.

– Minden feljegyzés szerint a rendszerben lévő bolygók és holdak egyike sem lakható.

– Folyton ezt mondja nekem Evie is. De egyre inkább úgy tűnik, hogy ott kell leszállnom.

– Nem kellene. A jelentésekben az is szerepel, hogy senki sem maradt életben, aki megpróbált a múltban ott leszállni.

– Igen. Evie ezt is mondta nekem.

– Figyelned kellene a figyelmeztetésekre!

– Úgy tűnik, sokat tudsz arról a rendszerről.

– Sok rendszerről tudok sokat.

– Azt megmondhatod, hogy honnan jöttél? Még mindig a szülőbolygódon élsz? Vagy...

– Te honnan jöttél? – kérdezte a férfi, remélve, hogy lelassítja a kérdések áradatát, amelyekre nem válaszolhatott.

Hogyan fog a nő reagálni? Az Aldebari Szövetség arra a következtetésre jutott, hogy a gathendiek pusztán azért támadták meg a Kandovart, hogy Földlakókat szerezzenek. Mivel a támadás óta nem lépett kapcsolatba senkivel, Rachel ezt nem tudhatta. De talán megsejthette?

Hosszú szünet következett. – Messziről – válaszolta végül, szomorúsággal a hangjában. – Én messziről, nagyon messziről jöttem.

– Milyen rendszer?

– Nem tudom, hogy hívják ezt idekint.

– Melyik bolygó vagy állomás? – Néhány lény nem bolygón vagy holdon született. Néhányan hajókon vagy űrállomásokon születtek.

Valamit morgott az orra alatt.

– Ezt nem értettem. Mit mondtál?

A nő kiadott valamilyen hangot, amit csak frusztrált morgásnak lehetett nevezni.

– Oké, értem! Vannak dolgok, amiket te nem mondhatsz el nekem, és vannak dolgok, amiket én sem mondhatok el neked. Nem anélkül, hogy ne veszélyeztetném a barátaimat.

Úgy tűnik, kitalálta. – Akkor megérted.

– Nos... – Most már több mint egy csipetnyi csüggedés áradt a szavaiból.

A bűntudat hasított a férfiba.

– Ha már nem tudsz segíteni, legalább a vonalban maradnál?

A férfi elkomorult. – Maradjak vonalban?

– Beszélgess velem tovább. Tartsd nyitva a csatornát, vagy akárhogyan is nevezed ezt itt. – Tényleg új volt neki az űrutazás. – Ez... idegesítő.

Wonick homlokán elmélyültek a ráncok. – Micsoda?

– A csend. Általában hangok bombáznak. Bárki beszélgetése a közelben. A mozdulataik. A zene vagy a szórakoztató videók, amiket hallgatnak, vagy néznek. A gondolataik.

– Telepata vagy?

Tétovázott. – Azt hiszem, erről nem kellett volna elszólnom magam.

– Minden lasarai telepata – mutatott rá. Talán könnyebben beszélne magáról, ha azt hinné, hogy a férfi azt gondolja, hogy ő is lasarai.

– Vannak más telepatikus lények is? – kérdezte, és a kíváncsiság felderítette a hangját.

– Igen. A purvelikpurveliek is telepatikusak.

– Ó, nem sokat hallottam róluk.

Hallott róluk valamit? Mivel Purvel nem volt tagja az Aldebari Szövetségnek, kételte, hogy a lasaraiak gyakran emlegetik őket. – A bolygójukon sokkal több a víz, mint a szárazföld. És az egyedülálló biológiájuk lehetővé teszi számukra, hogy órákat, sőt napokat töltsenek a víz alatt.

– Ez fantasztikus! – mondta, és egy kicsit vidámabbnak hangzott. – Gondolom, telepatikusnak kell lenniük ahhoz, hogy tudjanak a víz alatt kommunikálni.

– Kényelmes lenne.

A nő felnevetett. És Wonick azon kapta magát, hogy a hang hallatán az ő ajkai is örömmel görbülnek felfelé.

Csend lett.

– Nem hiszem, hogy valaha is tapasztaltam volna ilyen csendet – tűnődött a nő. – A hallásom kivételes. A szülőbolygónkon messze vidéken éltem. Mérföldeken belül nem volt más ház vagy üzlet a környéken. Csak erdő és mezők, elég messze a főutaktól ahhoz, hogy a forgalom zaja ne jusson el hozzám. De hallottam az állatokat a vadonban vadászni. A madarak csiripelését. Rovarok zümmögését. A szekundánsom motoszkálását a ház körül, miközben intézi a dolgait.

– Mi az a szekundánsod?

Felnevetett. – A szekundánsom, mint – nem is tudom – a másodtisztem, gondolom. Így nevezték azt a nőt, aki a védelmezőmként szolgált.

Meglepetés futott át rajta. – Te királyi családtag vagy?

Rachel felhorkant. – Nem. Az én szülőbolygómon nem kell királyi családtagnak lenni ahhoz, hogy extra védelemre szoruljon az ember. De Amara több volt nekem, mint egy védelmező. A barátom volt. Most is a barátom. Úgy szeretem őt, mint a testvéremet. A családom már régen meghalt. És ő és a testvéreim töltik be most ezt az űrt.

– Ah...–...

– Neked van családod? – kérdezte. – Fivérek? Nővérek? Szülők, akik esetleg aggódnának érted?

Mint mindig, most is szomorúan gondolt a családjára. Sokakkal együtt tiltakoztak, amikor Astennuh kancellár elrendelte az összes kiborg leszerelését – a grunark szándékosan használta ezt a kifejezést, hogy elősegítse azt a meggyőződést, hogy a kiborgok nem emberek. Ahelyett, hogy újragondolta volna az álláspontját, Astennuh ugyanazt alkalmazta, ami jól bevált neki, amikor Janwar szülei és mások tiltakoztak az ellen, hogy átvegye a bolygó feletti teljes hatalmat: hazudott, terroristáknak minősítette a tiltakozókat, és utasította a hadsereget, hogy lőjenek rájuk. Wonick családja azon szerencsés kevesek közé tartozott, akik azonosítatlanul elmenekültek, és soha többé nem tiltakoztak. Nem azért, mert nem érdekelte őket. Hanem mert a szülei túlságosan féltek kockáztatni, hogy elveszítik a többi gyereküket.

– Jóképű?

A szó kizökkentette a gondolataiból. Elfelejtette a nevet, amit a nő adományozott neki. – Már régen elvesztettem a családomat. – Egyikük sem tudta, hogy még mindig él.

– Sajnálom – mondta halkan.

A régi érzelmek feltámadtak, és bólintott, mielőtt eszébe jutott volna, hogy a nő nem láthatja őt. – Én is.

A csend, amely körülvette őket, az együttérzés csendje volt, és nem volt kínos. Legnagyobb meglepetésére Wonick megnyugvást talált benne.

– Nincs senkid? – kérdezte Rachel tétován.

– Vannak barátaim, akiket testvéreimnek tekintek.

– Jó. Az én világomban ezt úgy hívjuk, hogy fogadott család. Nagyon szerencsés vagyok, hogy meglehetősen nagy családot gyűjtöttem össze – mondta.

– Ahogy én is – ismerte be Wonick.

– Akkor van még valami közös bennünk. – Rachel hangjába visszatért a mosoly. – Mindketten bajban vagyunk. És mindketten elég szerencsések vagyunk ahhoz, hogy új családot találtunk, miután elvesztettük azokat, akiket szerettünk. – A hangjába incselkedő hangsúly költözött. – Óvatosan! Ha találunk még valami közöset, lehet, hogy barátodnak kell tekintened, és felvehetsz a családodba!

Ez egy olyan lehetőség, amit nem engedhetett meg magának, hogy elképzeljen. Túlságosan is vonzó volt.

Amikor meglátta az időt a konzolon, sajnálkozás töltötte el.

– Be kell fejeznem a kommunikációt! A műszakom hamarosan véget ér. – Mivel a nő adásai általában csak egy óráig tartottak, Savaas engedett, és megengedte JovannakJovannek, hogy rövid ideig figyelje a kommunikációt.

– Ó! – Meg sem próbálta leplezni csalódottságát. – Beszélsz velem holnap újra? – kérdezte reménykedve.

– Csak akkor, ha ezt nem említed, ha a távozásom után is folytatod az adást.

– Bajba kerülnél, ha megemlíteném?

Annyi baj van. Savaas dühös lenne. – Igen.

– Akkor elköszönök, és egy utolsó dal után kijelentkezem.

– Ahogy kívánod! Holnapig!

– Holnapig! – Egy pillanatnyi szünet következett, mielőtt Rachel újra megszólalt. – És most, hölgyeim és uraim – mondta, mintha egy széles közönséghez szólna –, az önök örömére bemutatok egy dalt, amelyet Jóképűnek szeretnék ajánlani – a “Lean on Me”-t (Támaszkodj rám!), Bill Withers előadásában és az én kíséretemben.

Zene hangzott fel a rádión keresztül. És hamarosan Rachel is énekelni kezdett egy kellemes hangú férfi mellett. Miközben Wonick hallgatta a szöveget, az ajkai mosolyra húzódtak, ami hamarosan teljes vigyorrá szélesedett, miközben a fejét ingatta.

Okos nő.

Bárcsak támaszkodhatnának egymásra.