9. Fejezet

 

KILENCEDIK FEJEZET

 

Fordította: Szilvi

 

– Rachel!

Egy mély hang hatolt az álmába.

Miről álmodott? Valami babáról?

Az álmokban megjelenő csecsemők gyakran új vállalkozásokat jelentettek. Milyen új vállalkozásokat?

– Ébredj fel!

Tépelődött aközött, hogy tovább akar-e aludni, vagy fel akarja inkább fedezni ennek a csodálatos hangnak a forrását, de végül az első mellett döntött, és elégedetten felsóhajtva bebújt a takaróba.

– Rachel? – Valami megrázta.

Homlokát ráncolva felmordult: – Mi az?

– Jól vagy?

Jól volt?

Ahogy az álom utolsó maradványai is szétfoszlottak, beindultak az érzékei. Fény ragyogott a csukott szemhéjakon kívül. Fertőtlenítő szaga bizsergette az orrát. Elfordította az arcát mindkettőtől, és a meleg szövetbe temette. Ó! Sokkal jobb! Most már sötétebb volt, és tetszett neki ez az illat. A napsütés által felmelegített bőrre emlékeztette.

Rachel elmosolyodva szorította erősebben a mellkasához a párnát.

Várjunk csak! A homlokát ráncolva csúsztatta fel-alá a kezét a felületen.

Ez nem párnának tűnt. Kemény izomnak érződött.

A szemei felpattantak.

Valamikor ő és Wonick elaludtak. Most az oldalukon feküdtek, egymással szemben. A férfi nagy bicepsze volt a párna a feje alatt, az arca pedig az izmos mellkashoz simult. Sötét szőrzet kukucskált ki a férfi trikójának tetejéből, és csiklandozta az orrát. Lábaik egymásba fonódtak, mint a szerelmeseké, csípőjük egy vonalban volt, és...

Az ajkába harapott. Nos, most már tudta a választ a 47. kíváncsi kérdésére. A kiborgok határozottan fel tudtak izgulni.

Hátrahajtotta a fejét, és felnézett.

Nem szenvedély sötétítette el Wonick szemét. Ehelyett az aggodalom ráncai sorakoztak a homlokán.

Elmosolyodott, hogy eloszlassa. – Szia!

– Szia! Nehezen tudtalak felébreszteni. Jól vagy?

– Azt hiszem. – Rachel gyorsan számba vette a testét, és csak a szapora pulzust vette észre, ami abból adódott, hogy Wonick karjaiban ébredt fel. (Nagyon szerette volna még egy kicsit élvezni ezt.) – Nem fáj semmim, vagy ilyesmi.

– Nehezen tudtalak felébreszteni. Többször is a neveden szólítottalak, és meg kellett ráznom téged.

Rachel felhúzta az orrát. – Elnézést kérek érte! Hajlamos vagyok mélyen aludni, ha megsérülök, és nem gondoltam arra, hogy figyelmeztesselek.

– Ez sebezhetővé tesz téged.

– Igen, így van. Ezért volt mindig egy szekundánsom, vagy őröm a Földön. – A szekundánsai gondoskodtak arról, hogy senki, aki gyanakodott, hogy ő több lehet egy közönséges embernél, ne tudjon napközben, amíg ő alszik, besurranni és meglepni. Amikor sértetlen volt, Rachel elég éberen aludt ahhoz, hogy felfokozott érzékei figyelmeztessék a veszélyre. De ha a mély gyógyító álomba merült, valaki könnyen elkaphatta.

– Megnézhetem a sebeidet? – kérdezte Wonick.

– Persze. – A lány arcát pír forrósította fel, amikor lecsúsztatta a karját a férfi derekáról, és kihúzta a térdét az övéi közül.

Tévedett, vagy a férfi arca is elsötétült a pírtól? Az túlságosan is imádnivaló lenne, és csak növelné a vonzalmát Wonick iránt.

Felült, és megköszörülte a torkát. – Elnézést kérek! Úgy tűnik, elaludtam rajtad.

A férfi is felült a nő mellé, és leengedte a lábát a padlóra. Sötét szőr göndörödött izmos lábain, amelyek ugyanolyan bronzos, vöröses árnyalatúak voltak, mint a férfi többi része, és jóval több helyet foglaltak el, mint a lány halvány, karcsú lábai. Bár hegek csúfították a térdét, mindkettő egészségesnek tűnt. A lábfejét finom hegek hálózata borította, és kétszer akkorának látszott, mint az övé, amely még a padlót sem érte el.

Miért érezte a férfi csupasz lábának és lábfejének látványát... intimnek? A legutóbbi férfi szekundánsa gyakran viselt rövidnadrágot otthon, és mezítláb járkált. Sosem hatott rá, hogy rövidnadrágban látta. De Wonick arra késztette, hogy még többet felfedjen.

Felnézve azt látta, hogy a férfi őt bámulja.

– Mi az? – Vajon észrevette, hogy a lábát bámulja? Ugye nem gondolta, hogy lábfétise is van?

– Megsértődnél, ha bevallanám, hogy nem sajnálom? – kérdezte.

Egy percbe telt, mire a lány értelmezni tudta a kérdést.

– Azt, hogy elaludtam rajtad?

– Igen.

A nő elmosolyodott, elbűvölte a férfi őszintesége. Nem azért kérdezte, mert szemérmetlenül fel akarta szedni. Csak úgy tűnt, kíváncsi a lány reakciójára az alvás közbeni összebújásukra.

– Nem. Csak azért kértem elnézést, mert nem ismerem az akseli társadalmi etikettet. Négy hónapot töltöttem egy hajó fedélzetén, amely tele volt lasarai férfiakkal, akik megbotránkozva néztek rám, valahányszor véletlenül nekik mentem a folyosón, vagy magamról megfeledkezve megérintettem a karjukat csevegés közben. Tulajdonképpen azt gondoltam, hogy ez remek módja az ébredésnek, de nem voltam biztos benne, hogy átléptem-e egy határt.

– Savaas talán azt hiszi, hogy igen – ismerte el. – Pontosabban azt gondolhatja, hogy őrült vagyok, amiért megbíztam benned annyira, hogy melletted aludjak. – Lassú, huncutsággal teli mosolyt villantott a lányra. – De én is élveztem, hogy így ébredtem!

– Egy újabb közös vonásunk – mondta kacsintva, mielőtt a combján lévő sebre fordította a figyelmét. – Ez jól néz ki. Bezáródott. – Megbökdöste az átlátszó, gumiszerű kesaadit, ami a sebet fedte. – Normális esetben a heg már elhalványult volna. De ez valószínűleg nem fog megtörténni, amíg nem jutok vérhez.

– És mi van a másikkal?

Felhúzta annyira a túlméretezett felsőt, hogy láthatóvá váljon az oldala. A szúrt sebnek már nem voltak feketék a szélei. De a vírus, amely most Rachel immunrendszereként szolgált, szinte teljes egészében a méreg elleni küzdelemre koncentrálhatott, amíg nem kezdett hatni az ellenszer, mert a seb nem zsugorodott sokat.

– Jobban néz ki – mormogta Wonick, és gyengéden megérintette a seb környékét. – Fáj?

– Egy kicsit.

Visszarántotta a kezét. – Elnézést!

Mosolyogva leengedte a trikót. – Nincs szükség bocsánatkérésre! – Amikor a férfi nem tűnt meggyőzöttnek, megfogta a kezét. – Harcos vagyok, Wonick. Hozzászoktam az ilyen sebekhez. – A múltban ennél rosszabb sebeket is elszenvedett már. Csak semmi olyan szörnyűséget, mint az a méreg.

A férfi tekintete a kezére esett, amely most a nő kezei közé volt szorítva.

Rachel lenézett. Nagy volt. Nem meglepő. Nagydarab fickó volt. Ahogy azonban tanulmányozta, észrevette, hogy a lábfejéhez hasonlóan, finom vonalú hegek húzódtak végig az ujjai közepén, majd keresztezték egymást a kézfején, mielőtt a csuklójáig értek volna, és ott megálltak. Megfordította a férfi kezét. Egy vastagabb heg kezdődött a csuklója belső oldalán, és végigvonult a belső karján.

Végigsimított a vékonyabb sebhelyeket a férfi ujjain.

– Mik ezek?

– A tudósok, akik az akseli kiborg-programot vezették, minden csontomat alavininnel erősítettek meg.

A lány meglepetten nézett rá. – Ez az egyik olyan fém, ami képes visszaverni a robbantó lövéseit, ugye?

– Így van.

– Nem értem! Az alavinin szilárd. Hogy tudták bevonni az összes csontodat...?

– Forráspontig hevítették, és olvadt állapotban alkalmazták.

Rachel a férfira meredt. – Hogyan tudták megakadályozni, hogy a környező szövetek ne sérüljenek? – Izmok? Inak? Idegek? Artériák?

Wonick ajkai összeszorultak. – Nem akarod tudni a részleteket!

Talán nem. A lány a homlokát ráncolta. – A csontoknak nem szükséges az akadálytalan vérellátás? A fémmel való bevonás nem gátolná meg ezt?

– Idővel a tudósok kifejlesztettek olyan polimereket, amelyeket hozzá tudtak adni az alavininhez, hogy porózussá tegyék anélkül, hogy csökkenne az erőssége, lehetővé téve a csontok számára, hogy megvalósuljon a szükséges vérellátás, és a szokásos módon megszabaduljanak az anyagcsere-salakanyagoktól.

Az ehhez szükséges tudományos előrelépés elképesztette Rachel az elméjét. De az akseli tudósok mészárosoknak hangzottak, akik nem törődtek azokkal az emberekkel, akiken kísérleteztek.

Úgy hangzottak, mint a gathendiek.

– Magadnál voltál, amikor ezt tették?

Megrázta a fejét. – A legtöbbször benyugtatóztak.

– A legtöbbször? Nem mindig? – kérdezte elszörnyedve. El sem tudta képzelni, milyen fájdalmat élhetett át a férfi.

Megvonta a vállát. – Amikor ismét összekapcsolták az idegeket, szükségük volt, hogy az eszméletemnél legyek.

– Ismét összekapcsolták? Ez úgy hangzik, mintha szétszedtek volna, utána pedig ismét összeraktak. – Ez barbárság volt!

– Valami ilyesmi.

Rachel ráébredt, hogy bámulja, és a férfi lábára siklott a tekintete. – Miért nincsenek hegek a combjaidon?

– De vannak. Ott hátulról dolgoztak. – Feszes mosolyt villantott a nőre. – Kevesebb izomszövetet kell átvágni.

A gondolattól hányingere lett. – Nem tudom, hogy élhetted túl! – Végigsimított az egyik kezével a férfi kézfején, mintha a gyengéd érintés valahogy eltörölhetné az elszenvedett fájdalmat.

– Sokan nem.

A durva válasz visszaterelte a nő figyelmét a férfi arcára.

Wonick ujjai az övéi köré fonódtak. – A kiborgok létrehozására tett korai kísérletek kudarcot vallottak. – Ádámcsutkája felemelkedett és lezuhant. – Savaas és én voltunk az elsők, akiket sikeresnek ítéltek.

Rachel szíve összefacsarodott miatta. – Kényszerítettek, hogy kiborggá válj? Úgy értem, besoroztak vagy ilyesmi?

Wonick lesütötte a tekintetét. – Nem. Önkéntes volt. Amikor elindították a programot, és arra biztatták a katonákat, hogy jelentkezzenek, elhallgatták a döntő fontosságú részleteket. Nem tudtunk mást, mint hogy a hadsereg egy új egységévé válunk. Erősebbek. Gyorsabbak. Az akseli tetrád hősei. A legtöbben azt hittük, hogy ez majd fejlettebb páncélzatot és az agyunkba olyan feldolgozó mátrixok telepítését foglalja magában, amelyek nem jelentenek nagyobb kockázatot, mint a már telepített fordítómátrixok.

Ez eléggé szívás volt.

– A hadsereg azzal fejezte ki megbecsülését minden egyes a programhoz csatlakozó katona iránt, hogy több kredittel jutalmazott minket, mint amennyit egy élet alatt megkereshetnénk, és folyamatos fizetést ígért, amely biztosítja, hogy a családjaink soha többé ne éhezzenek.

Megvilágosodott a felismerés. – A családodért tetted?

– Igen.

Valami nehéz dolog telepedett a gyomrába. – Kötődtél?

– Nem. Soha nem volt életpárom! A szüleimért és a testvéreimért tettem. – A semmibe bámulva nézett a kis helyiségre. – Földművesek voltunk. A kvadránsunkat évek óta aszály sújtotta, amit tovább súlyosbított, hogy egy szomszédos kvadráns gátat épített egy folyóra, amelyre szükségünk volt a földjeink öntözéséhez. A zsold, amit a standard hadsereg katonájaként kerestem, segített eltartani a fiatalabb testvéreimet. De a szüleim egyre soványabbak lettek, ahogy folytatódott a szárazság.

Rachel ugyanezt látta a saját családjánál is.

– A szüleid nélkülöztek, hogy a fiatalabb testvéreidnek több étel maradjon?

Bólintott. – Az előrejelzések a szárazság súlyosbodását jósolták. A szüleim pedig nehezen találtak alternatív munkát, mivel egyre több földműves és halász árasztotta el a munkaerő-piacot.

– A halászok is küszködtek?

– Igen. Amikor a folyó csordogálóvá apadt, a halak többsége elpusztult. Az állattartó gazdaságok is küszködtek, mert a csordákat tápláló fű kisült.

– Szóval azért jelentkeztél, hogy kiborg legyél.

– Igen.

Ujjait a férfi ujjai közé fonva, szorosan tartotta, szabad kezével pedig felnyúlt, hogy megsimogassa az állkapcsát. Sötét borosta borította, és vonzó módon dörzsölte a tenyerét. Meglepődött, hogy az arcát nem borították hegek. A tudósok bizonyára úgy gondolták, hogy a letagadhatatlan bizonyíték túl soknak bizonyulna az akseli lakosság számára.

– Tudja a családod, hogy mit szenvedtél, hogy eltartsd őket? – Nem gondolta, hogy bármelyik szülő, aki hajlandó éhezni a gyermekei jóléte miatt, jóváhagyta volna ezt.

– Nem. És nem is ők kérték, hogy jelentkezzek az új programba. Csak azután mondtam el nekik, hogy átutaltam az aláírás után kapott bónuszt a számlájukra. El kellett magyaráznom, hogy honnan származik a jóváírás, és hogy miért megyek el.

– Hogyan reagáltak?

– Anyám sírt, és úgy kapaszkodott belém, mintha halálos betegséget jelentettem volna be. Apám dühös volt, és sokat kiabált. Mindketten megpróbáltak lebeszélni arról, hogy bármilyen minőségben belépjek a hadseregbe. Úgy gondolták, hogy az uralkodó tetrád megdöbbentő érdektelenséget tanúsít a katonák iránt, ha azok a katonák egyszer már betöltötték a feladatukat. De amikor eltelt három év, és úgy tűnt, hogy jól boldogulok az új szerepemben, elfogadták... ahogy a testvéreim eltartásában nyújtott segítséget is. – Az összekulcsolt kezükre pillantott, és hüvelykujjával gyengéden végigsimított a lány bőrén. – A hadsereg akkor még nem nevezte kiborg-programnak. De pletykák keringtek róla. A szüleim attól tartottak, hogy a hivatalnokok elég részletet visszatartottak ahhoz, hogy ne tudjam, mibe keveredtem. – Humortalan nevetés szökött ki belőle. – Igazuk volt! Bár a tudósok figyelmeztettek minket, hogy a műtétek befejezéséig nem tarthatunk kapcsolatot a szeretteinkkel, azt elfelejtették megemlíteni, hogy ezek a műtétek és a köztük lévő hosszú felépülési idő három évet fog átölelni.

Elszörnyedés töltötte el Rachelt. – Három év? – Ennyi ideig nem tudott kapcsolatba lépni a családjával? Miközben egyik műtétet a másik után szenvedte el? A szülei biztos őrjöngtek az aggodalomtól. – Hány éves voltál?

– Huszonegy napciklus voltam, amikor beléptem a programba.

Huszonegy éves. A Földön az ennyi idős gyerekek gyakran még a szüleikkel éltek, vagy kollégiumban, buliztak a barátaikkal, órákat töltöttek a telefonjukkal, átmeneti munkákat vállaltak, és próbálták eldönteni, mit akarnak kezdeni az életükkel. – Még mindig otthon laktál?

Bólintott. – És dolgoztam a farmon a szüleimmel, amikor csak a bolygón voltam.

Rachel hagyta, hogy az egész ülepedjen. – Tudják a szüleid, hogy még élsz?

Sötét szemei szomorúsággal teltek meg. – Nem. Azt hiszik, hogy megöltek a lázadás során. Kapcsolatba akartam lépni velük, hogy tudassam velük, túléltem, de ezzel veszélybe sodortam volna őket. Amíg az akseli kormány azt hiszi, hogy a halálomat gyászolják, addig biztonságban lesznek.

– És nem akartad, hogy aggódjanak miattad?

Bólintott.

Kezét a férfi nyaka köré csúsztatta, és ölelésbe vonta.

– Sajnálom, Wonick!

Erős karjaival átölelte a lányt, és állát a feje tetejére támasztotta. – Legalább jól vannak.

– A családod?

Az álla a lány haját kócolta, miközben bólintott.

– Rendszeresen átfésülöm a galaktikus hálózatot a róluk szóló információkért. Míg más farmerek szenvedtek a szárazság miatt, a szüleim az általam adott kreditekből új vállalkozást indítottak, amely az évek során felvirágzott. A testvéreim nem éheztek tovább. Mindannyian diplomát szereztek, és most kényelmes életet élnek. Megérte az áldozatot.

Rachel ugyanezt tette volna a családjáért.

Erősebben átölelte a férfit. Micsoda nagyszerű fickó.

Ragyogó fény árasztotta el a szobát.

Wonick hirtelen elengedte a lányt, és mogorván felállt.

Rachel felállt mellé, és követte a férfi tekintetét a korábban átláthatatlan falra, amely most áttetsző volt.

Taavion, Nebet, Jovan, Sonjin, Taaduro és még egy maroknyi kiborg állt az üveg túloldalán. A legmagasabb közülük keresztbe fonta a karját izmos mellkasán, és fenyegetően fintorgott. A többiek bámultak.

Senki sem szólalt meg.

Rachel Wonickra pillantott. Abból ítélve, ahogy a keze ökölbe szorult, és ahogy az állkapcsának egyik izma tikkelt, nem értékelte sem a félbeszakítást, sem a hosszas vizsgálódást.

Rachel gyanította, hogy a legmagasabbikból áradó rosszallás csak tovább rontott a helyzeten.

Amikor a többiek nem mozdultak, és továbbra is úgy bámulták őket, mintha a tévéképernyőre tapadtak volna, kíváncsian várva, hogy mi fog történni, Rachel úgy gondolta, szolgáltat nekik egy kis műsort. Megtöri egy kicsit a feszültséget.

Megvonta a vállát, előre lépett, és elkezdte énekelni a Soul to Soul’s „Back to Life” című számát. A zene megtöltötte a fejét, miközben a sztoikus kiborgokat – a dalon keresztül – igyekezett rávezetni, hogy mondják el, mit akarnak tőle, és javasolta számukra, hogy ott van, ha kell. A csípőjét ringatva próbálta kifejezéstelenül tartani az arcát, miközben a szöveget dúdolta. Tényleg megpróbálta. De nem tudta megállni, hogy ne vigyorodjon el, amikor a szemük tágra nyílt, és mindannyian úgy néztek rá, mintha elment volna az esze.

– Rachel? – kérdezte Wonick mögötte.

Körbe-körbe forogva folytatta a táncot a fejében lévő zenére. – Igen?

– Mi a dreket csinálsz?

Megállt, rámosolygott a férfira, és a válla fölé rántotta a hüvelykujját.

– Mivel szó nélkül bámultak, gondoltam, előadok egy kis műsort nekik. Egy kis különlegességet a rajongóimnak. Valószínűleg mindannyian hallottátok a Galaktikus Zenei Óra közvetítéseimet, nem igaz?

Mély nevetés töltötte be a szobát. Nem Wonické. Csak állt ott, és bűbájosan tanácstalanul nézte, ahogy a lány folytatta az éneklést és a táncot.

Amikor újra megpördült, az üvegfal felemelkedett, és eltűnt a mennyezetben.

Jovan fülig érő vigyorral figyelte a nőt, és a fejét billegtette a dallamra. Nebet szívből nevetett. Nem a lányon. A többieken. Még Sonjin és Taaduro is úgy nézett ki, mintha kacagni akarnának.

Rachel megállt, és abbahagyta az éneklést.

Senki sem mozdult vagy szólalt meg.

Megmozdult, hogy Wonick mellé álljon, egyik kezét a férfi széles vállára tette, úgy tett, mintha lazán rátámaszkodna, és intett kettőjüknek. – Miért nem csinálsz egy holovideót? Az tovább tartana.

Nebet szemügyre vette a többieket, és ismét felnevetett.

– Most komolyan – mondta Rachel, – hogyan akarod, hogy pózoljunk? – Wonick elé lépve átkarolta a férfi derekát, oldalra billentette a fejét, és úgy mosolygott, mintha egy boldog pár lennének egy romantikus regény címlapján. Másodpercekkel később oldalra fordulva hátradőlt. Wonick sietve összezárta az ujjait, hogy a nő ne essen el, miközben az mélyen hátrahajol, és az egyik kézfejét a homlokához szorította, mintha elájulna.

Amikor kiegyenesedett, és a közönségükre pillantott, a legmagasabb kivételével most már mindenki vigyorgott.

Rachel még mindig mosolyogva közeledett hozzá.

– Nincs humorérzéked, mi? Te biztosan Savaas vagy. – Kinyújtotta a kezét. – Örülök, hogy megismerhetlek!

A férfi olyan sokáig tanulmányozta, hogy Rachel már kezdte azt hinni, nem is méltóztatik válaszolni. Aztán vonakodva átfogta a lány alkarját.

– Még nem tudom megmondani, hogy örülök-e a találkozásnak!

Cseppet sem megsértődve, Rachel bólintott, és elhátrált egy lépést.

– Értem! Aggódsz amiatt, hogy esetleg veszélyt jelentek rád és a testvéreidre. A te helyedben én is aggódnék. Ugyanígy védem az otthoni testvéreimet. És idekint is. Köszönöm, hogy az embereid segíthettek nekem elintézni a gathendieket, akik követtek ide. – Megpaskolta az oldalát. – És hogy összefoltoztatok, miután megsérültem. Nagyra értékelem, és remélem, hogy idővel rájössz, hogy egyáltalán nem érdekem, hogy ártsak nektek. Én is voltam már a ti helyzetetekben. Nagyjából egész életemben rejtegetnem kellett a létezésemet a földi társadalom nagy része elől. Ez szívás. Rossz dolog. De úgy tűnik, hogy a dolgok itt kint sem sokkal másabbak, úgyhogy remélem, hogy szövetségesek lehetünk.

– Szövetségesek melyik háborúban?

Összeszorította az ajkait. – A seggfejek elleni háborúban?

A többi férfi felnevetett.

Savaas ajkai egészen picikét megrándultak.

Rachel Taavionra pillantott. – Feltételezem, megállapítottad, hogy nem vagyok fertőző.

– Így igaz. – A tekintete Wonickra siklott. – Bár még nem határoztam meg, milyen könnyen és milyen mértékben terjed a testnedvek cseréje révén.

Vajon pír forrósította az arcát? – Csak megöleltük egymást! – bökte ki. – Nem cseréltünk semmilyen testnedvet! A francba! Azt hitted, hogy dugunk itt bent, mint a nyulak, miközben ti mind itt vagytok kint, és esetleg hallgatjátok?

Újabb kuncogás és elfojtott nevetés.

– És elfelejtetted, hogy megsérültem?

Savaas a nő felé biccentett. – Hogy van a sebed?

– Jobban, de még nem gyógyult meg.

A vezér intett az egyik kezével.

Egy másik kiborg lépett előre. – Hoshaan vagyok.

Rachel elmosolyodott. – Örülök, hogy megismerhetlek, Hoshaan!

Miután levette a válláról a táskáját, belenyúlt, és előhúzott egy zacskó vért. – Ezt a kapszulából hoztuk.

Megkönnyebbülés járta át a nőt. – Hűha! Köszönöm! Ez segoniai vér. Ez ténylegesen segít felgyorsítani a gyógyulásomat.

Taavion érte nyúlt. – Intézem a transzfúziót...

Rachel elvette a felkínált zacskó vért, mielőtt a férfi hozzáérhetett volna. – Erre nem lesz szükség! Meg tudom csinálni magam is.

Az orvos a homlokát ráncolta. – Nincs hozzáférésed a rendszerünkhöz.

– Nincs rá szükségem. – Növekvő nyugtalansággal elhátrált, amíg ismét Wonick mellett nem állt. A zacskót szorosan markolta, miközben mindenki őt figyelte.

Egy meleg kéz óvatosan megérintette a hátát. – Rachel?

Felnézett.

Wonick őt tanulmányozta, aggodalma nyilvánvaló volt.

– Szükséged van a transzfúzióra.

– Tudom. De... – A többiekre pillantott. Amíg azok csendben várakoztak, a lány egyik lábáról a másikra helyezte át a súlyát. – Ez nehéz nekem, oké?

– Mi az? – kérdezte Wonick halkan.

– A gathendi vírus olyan módon változtatott meg, hogy... – Rachel frusztráltan felmordult, miközben küszködött a szavakkal. – Olyan módon, ami miatt a Földön az emberek szörnyetegként tekintettek rám. Fenyegetésnek. Valami, amire vadászni kell, majd megölni. Vagy olyasvalaminek, amit felboncolhatnak és tanulmányozhatnak, hogy felfedezzék, hogyan működik az egész, és hogyan használhatják az előnyükre. – A nő a férfi szemébe nézett. – Olyan sokáig kellett rejtegetnem ezeket a változásokat, hogy most nem könnyű kimutatnom őket.

– Nem kell...

– Igen, tudom. De ez az egyetlen módja annak, hogy néhányatokkal megértessem – vetett hunyorgó szemmel egy éles pillantást Savaasra –, hogy nem is vagyunk annyira különbözőek, és hogy bízhattok bennem.

– Bízom benned – ismerte be Wonick.

– Tudom. És is bízok benned. De... – Rachel szánalmasan megvonta a vállát. – Kedvellek – vallotta be halkan –, és aggódom, hogy emiatt negatívan fogsz rám tekinteni. Nem akarom, hogy te is szörnyetegnek tarts!

Wonick keze megnyugtató simogatással csúszkált fel-alá a lány hátán. – Nem foglak!

Ő nem volt ennyire biztos ebben. De – leküzdve az őt elragadó sebezhetőséget – kihúzta magát, úgy fordulva a testével, hogy minden jelenlévő láthassa őt. – Ezért nincs szükségem arra, hogy hozzáférjek a rendszeretekhez, hogy transzfúziót kapjak. A vírus okozta változások lehetővé teszik, hogy én magam végezzem el. – Szétnyitotta az ajkait, és hagyta, hogy leereszkedjenek az agyarai.

Mindenki álla leesett, amikor a nő belemélyesztette az agyarait a zacskóba, és gyorsan az ereibe juttatta a vért.

 

Wonick mindent megtett, hogy arckifejezése szenvtelen maradjon, miközben nézte, ahogy Rachel kiüríti a zacskót. A visszahúzható agyarak nem lepték meg. Simone már megmutatta az agyarait, amikor Janwarral beszélt a kommon keresztül. De a vér...

Rachel elfogyasztotta?

El sem tudta képzelni, hogy ő maga ezt tegye, de nem volt hajlandó elfintorodni a gondolatra. Bár megfeszített vállakkal és dacosan felemelt állal állt, Rachel szemei sebezhetőségről árulkodtak, és ugyanattól az elutasítástól való félelemről, amit itt minden kiborg számtalanszor átélt már a múltban.

Srul, néhányukat még a saját családjuk is elutasította, amikor szeretteik megtudták, hogy fiuk, testvérük vagy életpárjuk belsőleg – legalábbis az ő szemükben – inkább gép, mint ember.

Rachel leengedte a zacskót. Ahogy az agyarai visszahúzódtak, rózsaszín nyelvét végighúzta az ajkán.

Csend uralkodott.

Barna szemei borostyánszínben kezdtek ragyogni, ahogy mindenkire vetett egy pillantást, de egy ezredmásodpercnél tovább nem tartotta a szemkontaktust.

– Ha ez segít, én nem iszom meg – motyogta. – Az agyaraim tűként viselkednek, és közvetlenül az ereimbe vezetik a vért.

Taavion az arcán kíváncsisággal lépett előrébb.

– Lenyűgöző! Azelőtt is megvoltak az agyaraid, mielőtt megfertőződtél a vírussal?

– Nem. Az átalakulásom során nőttek.

– A Tangatából bányászott adatok szerint a legtöbb Földlakó nem rendelkezik a te sebességeddel és erőddel.

– Így van. Az átalakulás mindkettőt exponenciálisan megnövelte. Emellett korábban nem gyógyultam olyan gyorsan, és normálisan öregedtem.

– Mennyi a Földlakók átlagos élettartama?

– Ez attól függően változik, hogy hol és hogyan élnek. De az átlagos élettartam abban az országban, ahol az űrbe való kimerészkedésem előtt laktam, körülbelül hetvenkilenc év volt. Ez azonban nemrégiben hetvenhatra csökkent.

– Hetvenhat? – ismételte meg Wonick. A földi évek kivételesen hosszúak lehettek? – Hány napból áll egy földi év?

– Háromszázhatvanöt.

Wonick Taavionra pillantott. – Nem tudok az Aldebari Szövetségben olyan nemzetről, amelyik ilyen rövid élettartammal rendelkezne.

Taavion bólintott. – Még az akseliek is százötven évet élnek, vagy még többet.

Rachel vállat vont. – Ez van, ami van.

Az orvos még egy lépést tett közelebb. – És a vírus megváltoztatta ezt az élettartamot?

– Néhányunk számára. Én már a vírus előtt is... atipikus voltam. A DNS-em fejlettebb volt.

– Dezoxiribonukleinsav – mondta Taavion.

Bólintott. – A genetikai felépítésem alapvető építőkövei. Sajnálom, hogy nem tudom megosztani, miért tér el az enyém a legtöbb Földlakóétól, csak annyit mondhatok, hogy így születtem. Nem sokan vagyunk. De a mi eltéréseink úgy mutálták a vírust, hogy még mindig próbáljuk megérteni. Most, amíg van hozzáférésem vérhez, korlátlan ideig élhetek. Néhány testvérem több ezer éves.

Ez még a lasaraiak élettartamát is meghaladta!

– És te? – erőltette Taavion. – Mióta élsz?

Bizonytalan pillantást vetett Wonickra, mielőtt válaszolt.

– Évszázadok óta.

Wonick a nőre meredt. – Évszázadokon át kellett titkolnod, hogy mi vagy?

Fájdalom csillogott a szemében, amikor a férfi szemébe nézett. – Igen. Ezért vágtam bele ebbe az utazásba. Reméltem, hogy a dolgok másképp alakulnak idekint.

Wonick a testvéreit tanulmányozta, miközben a mentális kommunikációjukon kitört a csevegés.

A többi Földlakó szörnyetegnek tekinti?

Ahogy Aksel és az Aldebari Szövetség is tekint a kiborgokra.

Csak néhány évtizede kell titkolnunk, hogy mik vagyunk.

Évszázadokon át rejtegette.

Tényleg olyan, mint mi mondta Jovan áhítattal.

Egyetértek. Az ő változásai mindössze biológiaiak, nem pedig mechanikusak.

Ha igazat mond, tette hozzá Savaas.

Wonick dühös pillantást villantott rá. Nézz csak rá! A nyugtalansága nem csillapodik.

Ennek semmi értelme! erősködött a vezetőjük, mielőtt Rachelhez fordult volna.

– Miért szabadítanának a gathendiek egy vírust a bolygótokra, amely erősebbé tenné a népeteket, ha szándékukban áll kiirtani titeket, és maguknak akarják követelni a Földet?

– Akkoriban kevesebb hozzám hasonló Földlakó volt. Sokkal kevesebb. Túl kevesen ahhoz, hogy véletlenül bekerüljenek abba a csoportba, amelyet a gathendiek elraboltak, hogy tanulmányozzák őket, és teszteljék rajtuk a vírusaikat. A fejlett DNS, amit a tehetségesek hordoznak, megvéd minket a vírus romboló aspektusaitól. De a Földlakók túlnyomó többségében a vírus nem csak erősebbé és gyorsabbá teszi őket, és szükségessé válik a vérfogyasztás. Fokozódó agykárosodást is okoz, ami megőrjíti őket, és felerősíti az erőszakos késztetéseket. Ha a testvéreim és én nem fogtunk volna össze, hogy együtt vadásszunk a vámpírokra – ahogy mi nevezzük a vírussal fertőzött közönséges Földlakókat –, az emberiség már régen kiirtotta volna magát.

– Zseniális – motyogta Taavion.

Wonick aggódott, hogy a dicséret feldühíti Rachelt, de ő csak a szemét forgatta, mintha nem is várt volna más reakciót egy orvostól.

Hiszek neki jelentette be Nebet a mentális kommunikáción keresztül. A története annyira hasonlít a miénkhez, hogy akár közülünk való is lehetne. Bíznunk kell benne!

Wonick hozzátette: én már igen.

– Megölhet téged bármi? – kérdezte Savaas.

Wonick dühödt lépést tett előre. – Savaas…

Rachel megragadta a karját, és visszatartotta. – Igen. A lefejezés meg fog ölni. – Az arckifejezése baljóslatúvá vált. – Sokan megpróbálták már a múltban. – Telt ajkai sötét mosolyra húzódtak. – Mind kudarcot vallottak.

Amikor Savaason kívül mindenki elismerően és megbecsüléssel nézett rá, Wonicknak le kellett küzdenie a késztetést, hogy birtoklóan átkarolja a nő vállát. Az ösztönzés új volt, és szinte lehetetlen volt letagadni, annak a jele, hogy a férfi kezdett jobban törődni vele, mint kellene.

Savaas határozottan bólintott. – Remélem, hogy ezután is így lesz!

A nő felvonta a szemöldökét. – További próbálkozások?

A vezér ajkai megrándultak. – Folytatódnak a kudarcok.

A testtartásában lévő feszültség némileg enyhült. – Ó, úgy lesz!

Savaas őszintén elmosolyodott. – Az embereim leírása után, amit a gathendiekkel vívott csatáidról hallottam, nincs kétségem.

– Igen. Sajnálom, hogy a küszöbötökre hoztam azokat a grunarkokat! – Wonickra pillantott. – Ez a helyes kifejezés? Grunarkok? Hasonló a seggfejekhez vagy a fattyúkhoz?

Kuncogott: – Igen.

Mosolyogva fordult vissza Savaashoz. – Még mindig van néhány, akit meg kell ölnöm.

– Már megtörtént. Nincs több gathendi a bolygón.

A szemöldöke felszaladt a meglepetéstől. – Tényleg? Szép munka! – dicsérte.

– Taavion azt mondta, hogy mindketten átaludtátok az első étkezést. – Gúnyos pillantást vetett Wonickra, mielőtt a gyengélkedő többi részébe vezető ajtó felé mutatott. – Biztos éhesek vagytok. Nem szeretnének csatlakozni hozzánk a többiekhez az étkezőben a déli étkezéshez?

Wonick nem tudta megmondani, hogy Rachel arca azért lett-e rózsaszínű, mert Savaas arra utalt, hogy együtt alszanak, vagy mert a gyomra ezt a pillanatot választotta a korgásra.

– Ez egy igen lenne – mondta mosolyogva.

Több férfi nevetve lépett ki az ajtón. Amikor már csak Savaas, Taavion, Wonick és Rachel maradtak, Savaas figyelmeztetően szólalt meg, bár a vártnál kevésbé vészjósló hangnemben. – Bár aggódom, hogy Wonick motivációi megkérdőjelezhetőek...

Wonick a homlokát ráncolta.

– Ha ő bízik benned, mi is bízunk benned. Amíg tiszteletben tartod ezt a bizalmat, addig barátunknak és közénk tartozónak tekintünk. Ha visszaélsz ezzel a bizalommal, a galaxis végéig üldözni fogunk.

Rachel kinyújtotta a kezét. – Én is ugyanezt ígérem! Bánj velem őszintén, és egy életre a barátom leszel. Ha becsapsz engem vagy a barátaimat, sikerrel járok ott, ahol mindazok, akik a múltban rád vadásztak, kudarcot vallottak. Megegyeztünk?

Savaas a fejét ingatta, és megszorította a nő alkarját.

– Megegyeztünk!

Wonick elkapta barátja tekintetét. – Majd csatlakozunk hozzátok, ha átöltöztünk.

Savaas bólintott, majd távozott.

Taavion átnyújtott Rachelnek egy szépen összehajtogatott ruhakupacot. – Ezek tiszták és szárazok, de nem lettek megjavítva. Jovan beolvasta őket a ruhagenerátorunkba. Még a mai nap folyamán többet is tudunk nyomtatni neked.

Rachel elmosolyodott, és átvette a ruhákat. – Köszönöm!

Az orvos egy másik kupacot nyújtott Wonicknak.

Ők ketten külön szobába vonultak. Miután Wonick lecserélte az orvosi öltözékét a szokásos nadrágra és pólóra, amit általában viselt, a gyengélkedő bejárata felé vette az irányt. Rachel megkönnyebbültnek tűnt, hogy újra ismerős ruhát viselhetett, annak ellenére, hogy kicsordultak a könnyei, amikor csatlakozott hozzá.

Balzsamos levegő fogadta őket, amikor elindultak, akárcsak a dzsungel hangjai, amely madárcsicsergéstől volt hangos.

Lassú sétába kezdtek.

– Hűha! – Rachel megbámulta az építményeket, amelyek mellett elhaladtak. – Ti aztán tényleg egy paradicsomot építettetek itt magatoknak.

Bólintott. – Janwar sokat segített nekünk a szükséges készletek beszerzésében.

– A kalózkodás nagyon jövedelmező üzlet lehet. Biztos vagyok benne, hogy ez az egész sok kreditbe került.

Szórakozás táncolt át rajta. – Janwar nem vásárolta meg az anyagokat. Ő... felszabadította őket az akseli kormány szállítmányaiból.

Örömmel nevetett fel. – Ellopta azoktól a szemétládáktól, akik holtan akarnak látni benneteket? Ez aztán a költői igazságszolgáltatás!

– Őt is holtan akarják látni – emlékeztette a lányt. – Ezért különösen kielégítőnek találja, hogy keresztbe tesz nekik.

Az egyik épület felé mutatott, amely mellett elhaladtak.

– Nagyon tetszik a kialakítás, amit választottatok. Ahogy a növények beépülnek az épületekbe.

Wonick megpróbálta a lány szemével látni az otthonát.

A legmagasabb épület mindössze három szintet foglalt magában. Minden külső falat és tetőt élő növények borítottak. Minden egyes lakóház mellett terebélyes örökzöld fák nőttek, sűrítve a lombkoronát, és elrejtve mind az épületeket, mind a köztük lévő kőutakat a repülőgépek elől. A kiborgok számára a fák a legmelegebb hónapokban nagyra értékelt árnyékot is biztosítottak.

– Az én ötletem volt – mondta a nőnek büszkén. – Mielőtt létrehoztuk a pajzsot, amely megakadályozza, hogy a hajók lássák a bolygó felszínét, és eltántorítja őket a látogatástól, biztosítanunk kellett, hogy bárki, aki átrepül a fejünk felett, ne találja meg a településünket.

– Gondolom, jól jött a családi farmon végzett munkád.

– Így igaz. És a galaxis szinte bármelyik adatbázisába való beszivárgásunkból nyert információk segítettek nekünk olyan épületfelületet tervezni, amelyre a növények anélkül tudnak rátapadni, hogy a gyökereik veszélyeztetnék a szerkezet épségét.

– A beszivárgás alatt azt érted, hogy feltörni?

– Igen.

– Nagyon király! Le vagyok nyűgözve! – Mosolyogva nézett a házakra, amelyek mellett elhaladtak. – Olyan, mintha egy tündérkertben élnénk.

Wonick nem tudta, hogy ez mit jelent, de Rachel elégedettnek tűnt.

– Ezek kastélyok?

Fordítója szerint a kastélyok vagyonos magánszemélyek által épített, mértéktelenül nagy házak voltak. – Nem, ezek többlakásos házak. Sokunknak hiányoznak a szeretteink, és sajnáljuk, hogy nem tudunk úgy saját családot alapítani, mintha nem léptünk volna be a kiborg-programba. – Tanulmányozta a világot, amelyet ők maguk építettek. – Élvezzük a bajtársiasságot és a testvériséget, miközben napközben együtt dolgozunk, de hamar rájöttünk, hogy esténként az üres otthonba való visszavonulás olyan magányt szült, amely azzal fenyegetett, hogy felemészt bennünket.

A nő bólintott, arca kijózanodott. – Ugyanez volt velünk is, a Halhatatlan Őrzőkkel. Ez az egyik oka annak, hogy Seth – a vezetőnk – elkezdett mellénk rendelni szekundánsokat, vagyis halandó őröket. Nem csak azt akarta, hogy plusz védelemben részesüljünk. Azt akarta, hogy legyen valaki, akihez hazamehetünk, aki enyhíti ezt a magányt. – És ez segített is. Sokat.

– Mi is erre a következtetésre jutottunk, és az első néhány általunk épített egyedülálló házat raktárrá és fegyverraktárrá alakítottuk át. – A környező építményekre mutatott. – Ezek a nagyobb lakások akár tizennyolc embernek is helyet adhatnak, hat különálló hálószobával és egy közös lakóterülettel minden emeleten.

Elmosolyodott. – Ez tetszik. Te melyikben laksz?

Egy kétszintes épületre mutatott. – Az ott. A többi kiborg úgy gondolta, hogy Savaasnak és nekem – mint a lázadás vezetőinek – különálló szállást kell kapnunk. Én nem voltam ennyire biztos benne, de ez segített megkülönböztetni minket, mint tekintélyt parancsoló személyeket, és megkönnyítette a rend fenntartását, és a felmerülő viták rendezését, miközben az új életünket kovácsoltuk.

– Szóval csak ti ketten vagytok ott?

Megrázta a fejét. – Savaas a második szinten lakik. Én az elsőn lakom Jovannel.

A lány kíváncsi pillantást vetett rá, és úgy tűnt, mondani akar valamit, de nem tette.

– Mi van? – kérdezte. – Szabadon beszélhetsz, Rachel! Barátok vagyunk.

A lány arckifejezése felmelegedett, miközben olyan mosolyt villantott rá, amitől Wonick gyomra bizseregni kezdett.

– Igen, azok vagyunk. – Körülnézett, majd lehalkította a hangját. – Úgy érzem, hogy Jovan... egyedi.

Okos megfigyelés. – Igen, az. Kísérleti modell volt. – Összeszorult az ajka. Mindig düh töltötte el, amikor eszébe jutott, mi mindent szenvedett Jovan.

– Mi többiek mindannyian idősebbek voltunk húsz napciklusnál, és teljesen kifejlettek, amikor csatlakoztunk a programhoz. Csak akkor tudtuk meg, amikor fellázadtunk, és milliónyi titkos dokumentumba mélyedtünk, hogy a kormány egy másodlagos kiborg-programot is indított, amelyet eltitkoltak a társadalom elől.

– Félek megkérdezni.

– Gyerekeket változtattak kiborgokká.

Rachel szája tátva maradt. – Micsoda?

– Besorozták a kormány által megölt tüntetők gyermekeit, és ugyanazoknak a műtéteknek vetették alá őket, amelyeket mi is átéltünk.

– Milyen fiatalok voltak?

– Némelyik alig látott öt napciklust. Jovan hatéves volt, amikor elvitték.

Düh sötétítette el a nő vonásait. – Ez borzalmas!

– Egyetértek. De a kormány el volt ragadtatva a kiborg-katonák ötletétől, akikről senki sem gyanította, hogy veszélyt jelentenek. Amikor a katonák megláttak minket – a testvéreimet és engem – a csatatéren, tudták, hogy a megsemmisítéssel néznek szembe. Amikor Jovan sétált be közéjük, csak egy tehetetlen gyereket láttak, és fogalmuk sem volt róla, hogy kibernetikusan feljavították, és gyilkolásra kondicionálták. Bár sokkal kisebb és ártatlanabb volt, ugyanolyan halálos volt a csatában, mint mi.

Rachel szép vonásain undor és szomorúság kombinációja jelent meg.

– Azt mondanám, hogy a Földön ez nem történik meg, de igen, megtörténik. Amióta az eszemet tudom, gyerekeket kényszerítenek arra, hogy fegyvert fogjanak. – Megrázta a fejét. – Hogy élték túl egyáltalán a műtéteket?

– Nem tették. Jovan az egyetlen, akit élve találtunk. A többiek... – A fogait csikorgatta, ahogy felidézte az orvosi aktákat, amelyeket átnézett. – Amikor bevonták a csontjaikat alavininnel, az akadályozta a növekedésüket, és... – Nyelt egyet, az eredmények kísértették.

Rachel a férfi kezébe csúsztatta a kezét. – Semmi baj! Nem kell elmondanod!

– Szerencsések voltunk, hogy Taaviont a sorainkban tudhatjuk. Ő egy képzett orvos, és megmentette Jovant azzal, hogy minden évben műtétek sorozatát végezte el, hogy alkalmazkodjon a természetes növekedési rohamokhoz. De a Jovan agyában lévő implantátumok befolyásolták az érzelmi fejlődését.

– Elképzelem, hogy évente ilyen gyötrelmes műtéteket is el kell viselnie.

Bólintott.

– Bár ő a legfiatalabb közöttünk, mostanra már nagyobb magasságot és érettséget kellett volna elérnie. Ehelyett olyan, mint egy fiú a férfikor küszöbén.

– Egy tinédzser – motyogta.

Megvizsgálta a fordítást. – Igen.

– Ezért él veled?

Wonick bólintott.

– Úgy tekint rám, mint egy apafigurára. Én pedig megnyugvást találok ebben a szerepben.

– Boldog?

– Igen. Most még inkább, hogy már nem nő tovább, és nem kell műtéteket elviselnie.

Mosolyogva csúsztatta apró kezét a férfi kezébe.

– Jó ember vagy, Wonick!

A pulzusa felgyorsult az egyszerű érintéstől.

– Próbálok az lenni.

Megszorította a férfi kezét.

– Szóval...

– Szóval?

– Savaas úgy tűnik, úgy gondolja, hogy az ítélőképességed megkérdőjelezhető velem kapcsolatban. Van valami konkrét oka, hogy miért?

A témaváltás váratlanul érte, és addig tétovázott, amíg észre nem vette a lány barna szemében a huncut csillogást. Viszonozva a mosolyát, a fejét ingatta.

– Talán azért, mert elég jól ismer ahhoz, hogy felismerje az irántad érzett vonzalmamat.

Szabad kezét a férfi bicepsze köré fonta, átölelte a karját, és suttogásra csökkentette a hangját.

– Örülök, hogy ezt mondtad! Mert én teljesen el vagyok ragadtatva tőled!

Wonick döbbenten megtorpant.

Amikor a férfi csak állt ott, és bámult rá, Rachel kuncogva rángatta az étkező ajtaja felé.

– Gyere, Jóképű! Itt az ideje, hogy részesüljünk abból, ami azt a finom illatot árasztja, ami keresztülszivárog azokon az ablakokon. Gondolom, az ott az étkező?

Wonick bólintott, és követte a lányt.